Ehhez is hozzá kell szoknom,biztattam magam.Ami ettől nehezebb volt,az az ételek

látványa,illetve hiánya.Igazán rendes kosztot kaptunk,dehát bele volt ebbe kalkulálva

a naponta érkező hazai is.Ami rám sajnos,nem vonatkozott.Serdülőkorban lévén a

vasszöget is megettem volna,itt pedig napontaa látva a sok házi készitésű finomságot,

éppen elég volt,hogy belesajdulnom a gyomrom!

Igy szoktam rá arra,hogy a  látogatók elől a kertbe menekültem.Hamarosan kedvenc

padom is lett, a lassan őszbe hajló idő gyönyörű mintázatú,ezer szinű faleveleket fes-

tett meg,mindennap ujabbat és ujabbat.Volt időm végiggondolni,hogy kerültem ide,

milyen út vezetett eddig.Tudtam,hogyszörnyűséges hibák sorozatát követtem el,hi-

hetetlenül naiv voltam.Ráadásul  tudomásul sem akartam venni a tényeket...Egysze-

rüen -talán önvédelemből- bezártam az agyamat,nem hittem a reggeli rosszulléteknek,

később a kerekedő hasamnak sem,felmentést,kiutat kerestem! Mikor hova,melyik

testvéremhez menekültem,holott végig csupán egyetlen személyre,az anyámra

vágytam. Tamásba - azt gondolva,őszintén meggyőződve - hittem,hogy szerelmes

vagyok,hálás voltam neki,hogy emberszámba vett,hogy kedves volt hozzám,nagyon-

nagyon kedves.Azért vagyok most itt...gondoltam.

Milyen érdekes,a napi gyötrődések,félelmek ellenére,egyetlen percre sem jutott

eszembe,hogy el kellene vetetni ezt a gyermeket. Soha. Pánikba kerültem,mint

hajótörött a viharos tengeren,óriás hullámok csaptak össze,mellettem,mögöttem.,fölöt-

tem,küszködtem.,csapkodtam,fuldokolva a saját kínomban,de hatalmas élniakarással,

soha en nyire nem kapaszkodva az életbe,mert ott bújt meg,legbelül egy picinyke élet.

Senkije nem volt neki,őt magát senki sem várta,senki sem akarta,csak én...igaz,sokáig

nem akartam róla tudomást sem venni... A felismerés pillanatától változtam

meg,kerestem az utat,jutottam el önerőmből Németh adjunktusig,rábukkanva a meg-

oldásra,igaz,magam sem tudtam hogyan!

Végül itt,ebben a a gyönyörű,  a merengő őszi fényben savanykás avarszagú,csöndes

békét  árasztó parkban tekintettem át mindazt ,ami az elmúlt néhány hónapban

történt velünk.Megértettem, még ha meg is szólnak ezek az asszonyok,mégha indo-

kolatlanul agressziv is a Főnökasszony saját élete romjain,nekem mindent el kell

viselni.Ez lett az otthonunk,kettőnknek,-egyelőre legalábbis- és a nyugalmat, az erőt

kell megtalálnom,felkészülve a szülésre!  

Életkedvem kezdett visszatérni,hát rosszabb itt sem lehet,mint máshol,csak lesz

valahogy!Két pártfogóm már van,Erzsike és a konyhás Teri néni személyében.

Magabiztosan nyitottam be a kórterembe,arcomra lehetett irva a változás,mert

összenéztek a szobatársak...

-Tényleg finom ebéd lesz-szólaltam meg mosolyogva,- az illatát már éreztem!-

-Hát,a Teri néni főztje híres a faluban.Majd magát is felhizlalja mihamarabb!-szólalt

meg egyikük.

-Nehéz dolga nem lesz,középtájt egész szép kerek a kisasszony!-toldotta meg a másik.

Egyszerre tört ki belőlük a nevetés,lesve,hogyan reagálok...én is velük nevettem,eleinte

kicsit megbántva,legbelül,de csakhamar felszabadultabban.

-Bizony,többféle a palacsinta,akad csúsztatott is,az jobban hizlal!-vaskos humorral

tromfolt valamelyikük,a nevetés egyre hangosabb lett.

-Attól dagadt a magáé is,igaz?-kérdeztem nevetés közben,de a válasz csak bólogatás

lett, a nevetéstől szólni sem tudtak.Nem voltak sértődékenyek ezek a faluban élő

asszonyok,egyszerüek,kis pletykára éhesek.

Rövidesen már egymást érték kérdéseik,kerekre tágult szemekkel hallgatták történe-

temet.Egy-egy részt többször is elismételtettek,nekik sok minden nagyon idegen,

érdekesen új volt.

Teri néni palacsintáját fogyasztva fel-felpukkanó nevetések hangzottak,a jószivű

szakácsnő csak csóválta a fejét..."hogy magukkal mi van ma..?"és vitte ki az edényeket.

Kisebb-nagyobb ütközésekkel megpróbáltam mindenhez alkalmazkodni,de arra is

rájöttem,hagyni sem szabad magam.Rendszerint falnak fordulva,a Jóistenhez

fohászkodva aludtam el,hosszú idő után nyugodtan,lazán ,nem pedig görcsbe rándulva.

Sajnos,hamarosan keserűbb percek következtek. A szülőotthon ablaka az egyetlen fő-

utra nézett.Kora reggel,ahogy a férfiak  munkába indultak,a szobatársak kitárták az

ablakokat,fájó alhasukat támasztva ott várták a párjukat.Azok jöttek is,ki csomagot,ki

batyut,gyümölcsöt adott be,hozták az otthoni híreket.Erős,egészséges hangjukat meg-

megeresztve tréfálkoztak az asszonyokkal.Csititgatta is őket az asszonynép,majd

visszafojtott hangon a szobatársak szapora beszámolóját hallottam...magamról.

Keveredett a durva férfiröhögés az asszonyok halkabb kuncogásával.lyenkor a továbbra

is úgy tettem,m intha aludnék,nem reagáltam semmire,mert éreztem: meg kell

keményitenem magam, ha el akarom viselni,ami ezután következik.Valószinüleg hét-

ről-hétre ez lesz a műsor,ahányszor csak újabb asszony jön be szülni.

Napközben megkerestem Erzsikét,segitettem neki a vasalt ruhákat elrakni,még ta-

karitani is.Közben jókat beszélgettünk,igy csak estefelé mentem vissza a kórterembe.

Még körül sem néztem igazán,már tódultak is befelé a látogatók.Hát igen,rugalmasak

faluhelyen:ahogy vége a mezei munkának,az emberek  kimosakodva,átöltözve,fogva az

anyós,vagy nőrokon főztjét,indultak beteglátogatóba.

Kipakolva a  sok finomságot,teli szájjal számoltak be egymásnak,vagy éppen a szomszéd

ágyon fekvőnek az eseményekről,közösen fogyasztva el a hozott ételt.Gyakran elhalkult

a beszéd,ilyenkor engem néztek,nyilván én voltam a téma.

Bátoritólag átölelve vállamat,mégis félénken kérdezte:-Jól hallottam,hogyhogy

"szűzlányokat"?Csak nem úgy...estél teherbe?!-Igenlésemre hitetlenkedve csóválta

fejét.-Mi minden nem történik ebben a világban...-motyogta maga elé,és  vezetett

be egy nagyon tágas,világos szobába: ez volt a közös kórterem.Nyolc ágy volt benne,

most mindössze három lakóval-parasztasszonyok valahogy nem szoktak dologidőben

szülni - tudtam meg. Három szempár meredt rám  kritikus kiváncsisággal,alig fogadva

rebbenő köszönésemet.Bezzeg Erzsike! Az eddig halk hangú,kellemes viselkedésű nő

kieresztette erős hangját:

-Jó napot,asszonyok! Remélem,mindenki jól érzi magát,panaszmentes,merthogy a

Főnökasszony  igencsak morcos hangulatban van!Nemigen örülne,ha  úgy tudná,

hogy a kórteremben valami nincs rendben...szívesen jönne eligazitást tartani!

Egyetértünk,ugye? Ez a hely a magyar egészségügyé,igy mindenkinek helye van

benne,aki rászorul.Senkinek nincs több joga  a másiknál!Gondolkozzanak el ezen is,ne

csak azon,amit tegnap kiszagoltak a most érkezett új lakónkról,akit egyébként Ritának

hívnak.Forduljanak hozzá,hátha kisegiti magukat apró-cseprő kivánságaikkal,mert

én nem érek rá!-rám kacsintott aaez az áldott jó asszony, a kemény bemutatás után,

és már kint is volt.

Csendesen kezdtem kipakolni a nekem kijelölt szekrénybe,fiókokba.Kevéske holmim

kényelmesen elfért.Tanácstalanul,elárvultan ereszkedtem le az ágy szélére,mikor

termetes,középkorú,pirospozsgás arcú asszony lépett be:

-Na,asszonyok,megjött a kis vendégünk? Éppen jókor,ma finom ebéd lesz ám! Gulyás-

leves,palacsinta!Na,mutasd magad,te kis árva!Hát nem kellettél senkinek?Még annak

sem, aki ezt tette veled,szegény fejeddel?!Enni nem sokat kaptál,azt látom,zörögnek

a csontjaid.Ne félj semmit,jó helyre kerültél.A Főnökasszony kemény ugyan,de csak

azért,mert neki magának sose lehetett gyereke...ilyen a sors,látod.Szerencsére ke-

veset van itthon- mire felocsúdtam a szózuhatagból,már ki is perdült az ajtón.

A szobatársak mintha enyhültek volna kicsit,halkan beszélgetni kezdtek  egymás között.

Egyre halkult a hangjuk,ahogy ledőlve az ágyyra,elszunditottam.Erzsike ébresztgetett,

"gyere szívem,az adataidat fel kell venni ".Engedelmesen,kicsit kóvályogva követtem,

hangosat kordult a gyomrom,ahogy a konyha felé haladtunk,orromba kúszott a finom

leves illata.Erzsike elnevette magát,"na siessünk mindjárt ebédosztás!"

A papirokkal való bíbelődés közben nyomatékosan megjegyezte:"meg ne tudjam,hogy

lelkedre vedd,amit ezek a tudatlan falusi asszonyok mondanak.Ne felejsd el,ők pár

napig,egy hétig ha itt vannak,előtted viszont hosszú idő áll még szülésig,vigyáznod kell

magatokra!Ha van kedved,sétálj kint a kertben,a friss levegő jót tesz,vagy keress meg

engem,kisebb elfoglaltságot adhatok,jobban telik az idő.Nem vagy te beteg,hogy

feküdjél!" ölelte át a vállam.Kedvessége annyira jólesett,hogy újra könnyebbnek érez-

tem a szívem.

Nővérem kisért  el a faluig.Tovább már egyedül mentem,szorongva érkeztem meg a

szülőotthonba.Szerencsére egy végtelenül kedves,egyszerű asszony fogadott,javasol-

ta,sétáljunk egyet a kertben,ugysincs bennt a vezető. A kert csodálatosan elvadult össz-

képet mutatott,minthogy az is volt. A maga vadságával,kusza összenőtt bokraival,

egymásba kapaszkodva,tökéletes egységet alkotva sokszínű,fajtájú virágaival és öreg,

a gyenge szélben bólogató fáival.

Erzsike valamilyen hirtelenséggel,hadarva,gyorsan mutatta be az otthont: minden

szép,rendezett,gondoskodnak rólam...kényelmes,de..a vezetője! Katonai kiképző-

táborban nem találni párját.Szinte a kegyetlenségig érzéketlen,közömbös m inden

emberi gyengeségre,érzésre.Igyekezett elmondani,mielőtt megérkezne a félelmetes

főnöknő,előre védve a rossz kezdettől,bemutatkozástól.Hangot adott annak is,hogy

számithatok mindenre,a csípős megjegyzésekre,kioktatásokra.Főként,hogy ilyen fiatalon

vagyok terhes,apai,szülői háttér nélkül.Sőt! Ez még plusz alapot is ad majd a

főnöknőnek!

Megrettentem. A kellemes szinte "álomvilágból" hirtelen újra a földre zuhanva éreztem

magam.Erzsike magamra hagyott gondolataimmal, be kellett mennie.Kis idő múltán

keresett is:be lehet fáradni,megjött a Főnöknő!

Vettem egy nagy levegőt,és elébe mentem az elkerülhetetlennek.Bizony,jól informált

Erzsike! Végtelenül ráncos,öreg de szikár termetű,metsző tekintetű,fensőbbséges

tartású nő reccsent rám,alighogy beléptem az ajtón:

-Nocsak,új divat lesz itt?Városi divat? Ezentúl majd én várok a kedves paciensekre,nem

ők énrám?! -

-Én..csak,én már...-dadogtam,de nem engedett szóhoz sem jutni.

-Gondoskodom róla,,hogy itt meg fogja tanulni,hol a helye,mi a rend!Jöjjön a vizsgá-

lóba!-

Akkor láttam csak,hogy az irodából egy oldalajtó nyílik,amin már át is ment,tehát én

követtem.

-Mire vár,vetkőzzön vizsgálathoz!Vagy most nehezebb,mint máskor?! Fürdött ma?

Mert ha nem,indulhat is,anélkül hozzá se érjen semmihez!-vágott a szava,mint a penge.

-Erre már elsírtam magam:nem vagyok én sem tetves,sem ragályos,sem koszos,de

már csattant is borotvaéles hangja:

-Ne siránkozzon,feküdjön fel!-már rajta is volt a köppeny,a gumikesztyű.

Vizsgálata olyan durva,indokolatlanul erőteljesnek irányult,így nemhogy abbahagytam

volna ,de még hangosabb sírásban törtem ki.

-Milyen érdekes,vegye úgy,hogy ha  az ártartlanságát nem is,de a szüzességét én vet-

tem ,most az imént.Nem m ost kellene sírni,kisasszony,hanem amikor a terhét

beszerezte.Öltözhet!- vágta,csapta le a gumikesztyűt.

-Most szeretnék lezuhanyozni...-suttogtam,fel-felcsukló hangon.

Úgy éreztem,ez az öregasszony csúnyán összemocskolt  most engem.Hallottam,amint

csengetett,utasitást adott:

-Vigye a fűrdőbe,tegye rendbe! Újabb divatok jönnek! Terhes szűzlányokat küldenek a

nyakamra...helyezze el,mától nálunk kap helyet.-csapkodta a papirokat az asztalon.

Erzsike vol,t az,akit behívott.Részvétel segédkezett lekecmeregnem az asztalról,szedte

össze a holmimat,támogatott ki az ajtón.

Szinte belelázasodtam a nagy akarásba,a kapaszkodó keresésbe,mikor megállt

előttem egy fehér köpenyes férfi. Barátságos,meleg,bizalmat sugárzó szemekkel nézett

le rám,szinte úgy éreztem:mindent tud. Ez az ember énrólam mindent tud! Újra éledt

bennem valami,amiről azt hittem,már régen elvesztettem A reményt sosem szabad

feladni,éreztem a mondás igazát.

-Megtudhatnám,kire vár?-nyugodt,biztató volt a hangja.

-Azt hiszem,magára...ha segitene nekem-és már ömlött is belőlem a kérés,a panasz,a

vád magam és a sors ellen,míg kifulladva belekapaszkodtam a tekintetébe.Addigra

már bevezetett egy irodába,le is ültetett. A bent lévő fiatal nő bámulva nézett rám.

-Nahát kérem,akkor nézzük az elejétől.Engem Németh adjunktusnak hívnak. A leg-

jobb helyre jött,kislány. Ha jól értettem,nincs senki,aki vállalná az ön elhelyezését,

az ön ről való gondoskodást gyermeke megszületéséig.Nos,erre valók a

szülőotthonok,leányotthonok.Önnek csupán választania kell:Nagyligetre ,vagy

Pünkösdfalura szeretne menni? A dolog hivatalos részét a gyámüggyel majd mi

elintézzük.-mindezt halkan,kedvesen adta elő.

Azt hittem,álmodom.Hát ilyet is lehet?És ha igen,hogy nem tudta ezt senki,én sem?

-Nagyligetre szeretnék menni-nyögtem ki-minél előbb...-tettem hozzá.

-Nono.Elég hamar lesz holnapután reggel? Annyi időt csak ad nekem,hogy letelefonáljak?

Hogy a gyámüggyel beszéljek?Na,ugye.Most menjen,beszélje meg nővérével az uta-

zást.A Nővérke mindjárt ad egy beutaló "útlevelet"amivel jelentkeznie kell az otthon

vezetőjénél-mosolygott rám. Úgy néztem vissza,hogy elnevette magát.

-Látom,nem hisz a fülének!-nevetett.Jaj,dehogynem gondoltam,éppen ideje volt már

egy csöppnyi biztonságnak,kilátásnak,egyáltalán a babavárásnak.Mert ami eddig

volt,nohát....minden,de nem babavárás.

-Vigyázzon magukra-mondta a doktor és már el is viharzott mellettem,ki az ajtón.

Lehet,hogy csak képzeltem kis meghatottságot a szemében? Nem hiszem...

Sétálva,komoly arccal magam elé meredve indultam haza.Nem mertem még félre-

fordulni sem,nehogy megváltozzon,nehogy elmúljon a pillanat,aminek hangulata különös

lelki békével töltött el.Visszacsengett a fülemben a "csodadoktor" szava: a békés,nyu-

godt babavárás időszaka jön..

 Hazaérve ültem a lassan besötétedő szobában.Órák teltek el észrevétlenül,gondolatta-

lanul,gyönyörüséges belső békében.Mióta pokoljárásom elkezdődött,most először tudta

arra a csöpp kis lényre úgy gondolni,ahogy már régen kellett volna...jó ideje

megmozdult,s amikor éreztem rugdosását, rémület fogott el.Szinte körülnéztem,jaj,ki

látta?! Ki tudta meg?! Eltelt egy jó idő,mig ráeszméltem,ez csupán ami kettőnk titka...

ezt csak  mi ketten tudjuk,mint annyi sok mindent,  ami velünk történt eddig.

Most pedig...önkéntelen,ősi mozdulattal tettem kezemet a gömbölyödő pocakomra,

éreztem,együtt maradunk.Ez már biztos,és helyünk is lesz,és végre nyugalmunk!

 Hihetetlenül jó érzés hinni,bízni! Nővéremék hazaérkezése rántott vissza a világba.

Furcsán nézett rám,de nem szólt.Készitette a vacsorát,tett-vett,megjött a sógorom is.

A konyhában beszélgettek,én gyönyörködtem kis unokahúgomban,éreztem,valami  a

lelkembe költözött és az már ott is marad.

Kimentem hozzájuk,mosolyogva,felemelt fejjel.Bámulva néztek rám.-Mi történt veled.

Rtia-kérdezte nővérem.-Nem ismerek rád,ragyogsz!Hol jártál,mit hallottál?-aggódva,de

öröm mel érdeklődőtt,látva a változást rajtam.Kérdései mutatták: nem tudja,mit

kezdjen mostani énemmel.

-Ahol  jártam,ott mondták meg,hol kell járnom ezután.Idegen,sosem látott ember fogta

a kezem,segitett neekem,nekünk,mert most már a babavárás ideje következik....-

suttogtam.Elmeséltem mindent,együtt örültünk,néztük a térképen,hol is van a

hely,ahová megyünk,ajová mehetk,ahol nem leszek felesleges,megtűrt teher. Nem volt

messze a nagyvárostól,ahol laktunk,nővérem igérte,gyakran meglátogat majd.

Elalvás előtt észrevettem,kezem megint a pocakomon nyugszik,üzenve a babának:

ne félj,most már ne félj...

Elmeséltem

Most a nővéremen volt a sor:nem állta meg szomorú mosolygás nélkül. Méghogy....

-Isten őrizzen engem!Mit képzelnek,nem ment el az eszem! Csináljon amit akar,majd

megoldja az állam,ha már annyira foglalkoznak vele!- hátrált meg anyám.

-Rendben van asszonyom,nem is várhattunk másfajta hozzáállást magától.Ott irja

alá ezt a nyilatkozatot,de olvassa el előtte.-azzal hozzánk fordulva magyarázólag

közölte: az aláirással egyszer s mindenkorra lemond a lánya neveléséről,mint

alkalmatlan személy.A jövőben semmilyen kötelezettsége nem lesz lányával szem-

ben.Annál több a saját lelkiismeretével...látom,aláirta.Megkérem hagyja el a he-

lyiséget-keményedtek meg vonásai az előadónőnek.

Anyánk értetlen arccal ment ki.Nagy csend maradt a levegőben.néztünk magunk elé.

Végül az előadónő szólalt meg:

-Sokféle esettel találkoztam több évtizedes m unkám során.Mégis előfordul ,hogy egy-

egy eset mélyebben érint megmmint kellene.Itt van ez a gyereklány.Gyereket vár...

Hova? Hogyan? Mihez kezd vele?Hova vezet ez? Az a személy hagyta cserben leg-

jobban,aki a kialakult helyzetért is felelős,akire legnagyobb szüksége lenne ennek a

gyereklánynak.Na,-sóhajtott fel-egyelőre végeztünk,jövő hétre visszavárom magukat

ahogy a férjével is megb eszéltük,megtenni a hivatalos lépéseket.Vigyázzanak erre

 a gyerekre,butaságot ne csin áljon.Ennél is nagyobbat...-kezet nyujtva kisért az

ajtóig bennünket.

Most már végképp nem értettem semmit.Anyám hivatalosan lemondott rólam,és állami

gondozott leszek?És ezt a  nővérem intézi,akiben úgy megbiztam?Dehát annyira biztam

a másikban is,akihez a bátyám vitt,mégis el kellett jönnöm.Megelőztem,ne ő küldjön el...

És most,megint? Boglárka megérezte ki nem mondott kérdéseim lényegét.Kézenfogva

vezetett a hivatali padhoz,leültetett maga mellé,de szeme messzire nézett.

-Értsd meg,egyetlen szobában lakunk,most is hárman.Nem vehetünk oda téged sem,de

a babát végképp nem.Egy újszülöttnek sok minenre van szüksége,amit nem tudunk

biztositani neki,még az alapvető körülményket sem.Férjemtől sem várhatom el ezt az

áldozatot,de valamit persze tennünk kell.Na,fel a fejjel,van még néhány napunk!-hú-

zott fel a padról.

Nem tudtam megszólalni,akkora gombóc volt a torkomban,sőt az egész gyomromat ott

éreztem.Kényszeredett mosollyal bólintottam,ő elbúcsúzott, átadva a lakáskulcsot,

 menjek haza,pihengessek,indult a munkahelyére.Vittek a lábaim haza.Egyszer csak

irányt változtattam,hirtelen jött,önálló ötlettel állt elő elgyötört agyam,irányitott:

tudtam hol van az a szülészet, kórház,ahol a nővéreim is jártak már.Mire számitot-

tam,nem tudom,de mennem kellett,valami belső parancsra.A portásnak azt mondtam,

valakivel beszélnem kell,aki segit,mert rossszul vagyok.Ez igaz is volt,de csak részben.

Orvost akartam,aki segithet rajtam,befektet valahová,segit elbújni a sok rossz elől,a

sok ígéret elől,ahol ugyis csak magamra maradok...nem tudom hol vannak ilyen he-

lyek,de kell lenniük,nem létezik,hogy ne legyenek!

Nem létezik,hogy én,egyedül én jártam igy,soha mással ez nem fordult elő!Biztos,

hogy előfordult,kell lennie valami kiutnak! 

Reggel nővérem kakaóval ébresztett,sógorom a gyerekkel már elment.Mégpedig

úgy,mondta nővérem,hogy útközben beszólnak anyánkhoz,hogy sürgősen jöjjön ide.

Vér hűlt meg bennem,gyomrom görcsölni kezdett.Boglárka próbált erőt önteni belém 

vigasztalt,nincs mitől félnem,nem leszek egyedül.Nem enged bántani sem,de ezt egyszer

s mindenkorra rendbe kell tenni,tisztázni a helyzetemet.Utcán nem lehetek,nála is

csak átmenetileg,hiszen egy szobában nem élhetünk mindannyian együtt.

Gondoljak arra,hogy milyen lesz,ha meglesz a baba,ez erőt ad!

Különben pedig,fiatalkorú vagyok,gyám kell,v agy ilyesmi,meg kell tudnunk ezt is

.Beszélgetésünk alatt hirtelen rántották fel az ajtót,minden kopogás nélkül,anyánk

állt ott teljesen felpaprikázva.

-Nincs még elég?!Szövetkeztek?!Én vágjalak le a nagyhídról a vonat alá?-

_jó lenne,ha csillapodna,legalább annyira,hhogy rendőrt ne hivjak-szólt rá nővérem.

-Na hiszen! Azoknak is megmon dtam már a magamét,mit akartok még?-adta a

magabiztost anyám.

-Ha annyira nem birja saját gyerekét,ha annyira láb alatt van,mondjon le róla hivata-

losan,ne csak a családi pótlékot szedje utána! Akkor majd az állam teszi a dolgát-pró-

bálkozott Boglárka kipuhatolni anyánk szándékát.

-Nekem sose kellett,tegyen vele az csudát,akinek ez a gondja,a támogatáshoz pe-

dig senkinek semmi köze!-keménykedett még mindig.

-Rendben van,akkor induljunk, férjem már szólt a hivatlban,várnak bennünket.Meg-

nyugodhat,irásba foglalják akaratát,és végre rendeződik a húgom sorsa.-terelt

bennünket  az ajtó felé a nővérem.

Párpedészjük,vagy inkább kiabálásuk alatt meg sem mertem szólalni.Szédülve,remeg-

ve az idegességtől,kapaszkodtam nővérembe.Szerencsére közel volt a tanácsháza,

hamar odaértünk. Nővérem bekopogott,rögtön be is mehettünk.Nagyon szigorú

tekintetű idősebb nő fogadott b ennünket és nagyon kedves arcú gépirőnője.

Az adatok felvétele után váratlanul gyors mozdulattal anyám felé lükte székét az

előadónő:

-Mondja, mikor beszélgetett a lányával a nemi élet veszélyeiről?Mikor világositotta

fel? Miért nem előzték meg a terhességet?-záporoztak a kérdései.Én csak

ámultam,nővérem lehajtotta fejét,szeme könnyes volt,vádló tekintettel nézett

anyánkra,aki paprikavörösen hallgatta a rázúduló kérdéseket.

-Nálunk nem szokás "beszélgetni"!-sziszegte dühösen-nem úri népek vagyunk mink!-

-Különben meg mi köze hozzá?!-találta meg hangját,az első meghökkenés után.

-Na,nem,ebbe így nem megyünk bele,túl egyszerű lenne ez magának.-vette át az

irányitást az előadónő.-Úgy látom a papirjaikból,maga özvegyemberhez ment férjhez,

akinek már volt hét gyereke.Maga is szült hetet hozzá.Válásuk után a három legkisebbet

magának itélték,őket közösen nevelték mostani férjével,aki vasutas foglalkozású.Utób-

bi időben már csak két gyerek volt a közös háztartásban.Erre a kettőre sem tudott

figyelni? Mivégre szülte sorra akkor őket, ha a nevelésükkel ,felvilágositásukkal sem

foglalkozott?,Nem, várjon,ilyen körülmények között választ sem várok! Az iratait a

kerületi rendőrkapitányság juttatta el hozzánk,hónapokkal ezelőtt.Ugye,emlékszik

mikor dobta ki a  14 éves lányát?Nohát akkor kaptunk értesitést a kislány körülmé-

nyeiről.Többször idéztük magát,nem jelent meg.Most itt a lehetőség,és ez a kötelessége

is:nyilatkoznia kell a gyermekét illetően,hogyan kiván gondoskodni a jövőjéről?

A borzasztó feszült,szégyenteljes helyzet ellenére,idegeim játéka folytán majdnem

elnevettem magam:anyám "gondoskodna" az én jövőmről?! Vonattal...talán. A neve-

tési ingerből csuklás,majd feltörő sírás lett,nővérem csititva húzott magához. A szigorú

előadónő meglepően kedves hangra váltva fordult hozzám:

-Tartsunk egy kis szünetet?Egy pohár vizet,esetleg?- érdeklődött.-Nem? Rendben van.

Tisztában vagy a helyzeted súlyosságával.amit a hiányos szülői nevelés is előidézhetett,

de te magad oroszlánrészese voltál.Nem mondhatod,hogy erőszak volt,ugye?

Na,látod.Ostoba,könnyelmű pillanat,és most mi lesz? Állami gondozás? -most nekem

cimezte a mondanivalóját.

-Ez lenne a legjobb! Már régen ezt kellett volnaa!-helyeselt anyám.

-Ha maga asszonyom,eddig nem tudta a dolgát,most ne mondja meg nekünk,mit

tegyünk.Kérem,nyilatkozzon:vállalja-e hogy büntetőjogi felelőssége tudatában megfele-

lő módon viseli leánya és a megszületendő gyermek gondját?

Kicsit keresgélve a szavakat,megkérdeztem:jobb lenne -e ha visszautaznék szülő-

városomba?Nővérem lehajtott feje,mélyről feltörő sóhaja elég felelet volt számomra.

Pár nappal később már úton is voltam az alföldi nagyváros felé.Bámultak az

emberek,nyár volt,vékony kis ruha láttatni engedte nagy pocakomat, mely pipaszár vég-

tagjaimtől élesen elütött.Gyerekarcom,mozgásom elég volt,hogy egyértelmü legyen:

gyereklány,aki minden bizonnyal "megesett".

Hosszú vonatozás után,a hőségben elcsigázottan értem be a nagyállomásra.Elszántan

anyám mu nkahelyére igyekeztem.Valami földöntúli hatalomban bízva gondoltam:ha

meglát igy,ilyen hassal,ilyen árván,megenyhül,befogad...

Már a folyosóról meglátott,nem telt el talán egy perc sem,és az utcán találtam ma-

gaamat.markolta a két vállam,rázott tiszta erőből,és csak sziszegte,ugorjak végre

egy vonat elé,de ne lásson meg többet!Akkorát lóditott rajtam,hogy a járdakorlát védett

csak meg az uttestre zuhanástól.

Nem is tudtam mit teszek,pergő könnyekkel,kiszáradt torokkal,görcsölő hassal,feldagadt

lábakkal indultam el Boglárka  több kilométerre lévő munkahelye felé.Nem gondoltam

semmire, nem reméltem semmit,átfutott fejemen,hogy arrafelé mennyi vonatsín

van,vitt a lábam.Önmagam elől is védőn hasamra tapasztottam tenyerem,érezte kis-

babám mocorgását...Egyszer csak aa portásfülke előtt voltam már,aki még azt sem

tudva kihez jöttem,mit keresek,kézenfogva behúzott a fülkébe.Leültetett,megitatott,

vizes ruhával megtörölte  az arcom.

-Na,csillagom,látom,éledsz már,mit keresel te itt?-

Mondtam a nővérem nevét,aki pillanatok alatt ott is termett,térült-fordult,elintézte,

hogy eljöhessenés már  a villamoson ültünk.Idejövet nem volt rá pénzem...

-Elmegyünk az oviba a gyerekért,ne beszélj most,próbáld meg egyszerüen kibirni

míg hazaérünk.Ott majd aztán mindent hallani akarok! Ezt már nem engedem,hogy

megússza anyánk,bárhogy is történt-mondta,meredten nézve pocakomat.

Ködösen tudom felidézni,hogyan értünk haza,látta el kis unokahugomat,akinek sok-sok

évvel később,felnőttkorában én rendeztem meg az esküvőjét...később segitett

lemosakodnom,majd vacsora után leült velem szemben:-most aztán mindent halla-

ni akarok.Kerestelek,anyánk letagadott,szóbeszéd járta,hjogy elszöktél...terhesen.Nem

hittem el,most sem hiszek a szememnek,mit tettél,te gyerek?!

Bizony sok könnyel,szégyennel és rossszullétekkel küszködve,de elejétől fogva

elmondtam mindent,Vali ellenem fordulásával,a tervezett "szülesztéssel" együtt.

Ahogy a végére értem,úgy merültem ki,nővérem viszont úgy háborodott fel,egyre

inkább hangot adva anyánk felelősségének és az én ostobaságomnak.Különösen

a délutáni munkahelyi találkozás döbbentette meg,ahogy eltaszitott anyánk magá-

tól,csoda,mondta,hogy ne tettem valamit magammal...Engem sem kímélt,csúnyán

lehordott,önfejűnek,könnyelmünek nevezett,különösen,hobgy nem kerestem fel előbb,

időben.

Annyi lelkierőm maradt csak a szörnyű,fárasztó nap után,hogy végre elmondjam:

-Boglárka,én sokáig nem hittem,hogy terhes vagyok.Amikor már nem maradt

kétség,akkor pedig egyetlen percre sem jutott eszembe,hogy megszabaduljak tőle.

Tudod,éppen ti meséltétek el nekem,anyánk mi mindent megpróbált,hogy engem

elveszejtsen ! Vajákos asszonyt,lúgot,kötőtűt! Mikor egyikkel sem ért célt,gyűlölt,

szinte elveszejtésemen volt egész kisgyerekkoromban,csak a Jóisten vigyázott rám.

Hát hogyan gondolod,hogy én ugyanazt teszem,tenném meg,mint ő?!

Nem tudom,mi lesz.Hogyan lesz.Egyet tudok: ez a gyerek az enyém,neki sincsen senkije

csak én,az én döntésem az ő élete.-

Már csukódott is le a szemem,elaludtam.Valamikor késő este nagyon halk beszédre

neszeltem fel.Boglárka és az én szeretett sógorom rólam beszélgettek,pontosabban

arról,hogyan tudnának segiteni rajtam,rajtunk.Olyan mélyen érintett meg szeretetük,

féltésük,hogy csendesen álomba sírtam magam.

Másnap mindent részletesen el kellett mesélnünk,de főleg nekem,hogyan is tör-

tént meg a baj velem.Nővérem tündéri két kisgyermekét látva ugy éreztem,lesz még

kárpótlásban részem a sok megpróbáltatás után.Ragaszkodni fogok a gyermekemhez,

bárhogy is is történt,bármi is lesz!

Akkor még sejtelmem sem volt róla,hogy szinte horrorisztikus események sorozata veszi

 rövidesen kezdetét.

Nővérem bányász férje tartotta el a családot,mely velem bővült öt főre.Bányászla-

kásban laktak,kolónián.Mindenki tudott itt mindent,mindenkiről.Hamarosan kikezdték

nővéremet is az unatkozó háziasszonyok:megindult a szóbeszéd a "megesett" lányról.

Felháborodtak ,mert milyen példa ez a fiatalság előtt?!Maradtam volna ott,ahonnan

jöttem! Ez a viselkedés majdhogynem természetesnek tűnik mai időkből nézve,hiszen

még napjainkban is felkapjuk fejünket olyan hírre,hogy valaki 14 évesen terhes! El le-

het ezt képzelni 1970-ben! Ez a korszak szigorú erkölcsi szabályaival,keretek közé ál-

litott politikai normatívájával ilyen esetet nem tűrhet meg.Elrettentő példakép

ez,annyira,hogy sógoromat kérdőre is vonták munkahelyén.Ez már szinte félelmetes

jelnek bizonyult,kis családja anyagi biztonsága került ingadozó helyzetbe.

Lépni kellett.Szinte kapóra jött anyám levele,melyben felajánlotta nővéremnek,hajlan-

dó fizetni egy ottani professzornak,akiről tudja:,elvállalná,hogy immár hat hónapos

terhességemet,mint szülést inditaná meg,úgy.hogy utána csak én jönnék ki a kórház-

ból...pár hét,mig rend bejönnék,utána mehetnék haza,hiszen voltam már máskor is

egyik-másik testvéremnél,nem lesz feltünő.Igy jár jól mindenki,akkor a gyámosok is

"leszállnak" róla ,hiszen hivatalosan vetélés történne...

Nővéremhez érkezésem napjától hajtott a hála,a kényszeres megfelelni akarás,mostam

takaritottam,piacra jártam,elláttam két kis unokatestvéremet.Minden percben ugrásra 

készen voltam,minenáron hasznosnaak szerettem volna tudni magam,nem pedig élős-

ködőnek.

Este a gyerekekkel egyútt feküdtem, a felnőttek beszélgetésében én nem vehettem 

részt. A fekhelyem pár éves unokaöcsém fából készült járókája volt,egyik oldala lehajt-

va,arra került egy paplan,ezen aludtam.A derekam a kiálló fakerettől majd le szakadt,

óránként ültem fel,dörzsölgettem,hiába,a növekvő pocakom is egyre nagyobb súlyt

adott. Reggel kimerülten,fáradtan és korán! keltem.

Édesapám is ott élt a városban a kisebbik bátyámnál.Talán kétévesen láttam őt

utoljára,mielőtt elváltak .Nővérem biztatott beszéljek vele,hátha segitene valahogy,talán

felébred lelkiismerete,mégiscsak a gyereke vagyok. Hiú remény volt ez,találkozásunk

néhány közhelyszerú mondatban merült ki.Teljesen közömbös volt irántam,akárcsak

a többi városbaan élő felnőtt testvérem: rosszallással,de érzelem nélkül vették tudo-

másul állapotomat, távol tartották magukat és családjukat tőlem.

Így azután,mikor nővérem előadta anyám tervét,amit tulajdonképpen magáévá is tett,

 a férjét és önmagát ért inzultusok miatt is,talán már meg sem lepődtem...Világossá

vált,hogy anyám akár még halálom árán is,de ettől a gyerektől szabadulni akar.Azt is

világosan,élesen láttam,hogy testvéremtől el kell jönnöm.

A kiérkező rendőrök mindannyiunkat beszállitottak a kapitányságra,ahol az ügyeletes

tiszt elé kerültünk.Mint kiderült,bátyámra ez nagyon kellemetlenül hatott,ugyanis fris-

sen szabadult Vácról...anyám ezt hallva diadalittas mosollyal nézett körbe.Korai volt

az öröme...

-A fiatalember az Ön fia?-szigorú tekintettel tette fel a kérdést a tiszt.

-Háát.-sunyin lesett mostohaapám felé,bátyám ugyanis nem tartozott a "bevallottak"

között. -Tulajdonképpen...igen-nyögte ki.

_De bizonytalan a dolgában! A kislányt talán könnyebben tudja azonositani?!-

-Megtagadom! Nekem nem a kölyköm többé!-jött meg a hangja.

-Hogy érti ezt asszonyom? Kislányról kérdeztem,nem kölyökről.Magáé,vagy sem?-

-Én szültem,én neveltem,de mától nem felelek érte!Meggyalázott,szégyent hozott

a fejünkre,takarodjon a börtöntöltelék bátyjával a szemem elől!-

-Nem gondolja asszonyom,hogyha a fia börtönbe került, a lánya szégyent hozott a

fejére,akkor maga valamit nagyon elrontott a nevelésükben? Maga mindezekért

ugyanugy felelős,hibáztatható.Na,menjenek ki,a kislánnyal akarok beszélni.-

Anyám talán nem is fogta fel a neki szánt kritikát,magasra tartott fejjel kivonultak.

Engem pedig töviről-hegyire kikérdezett a rendőr,volt amit leirt,volt,amit nem.Őszintén

elmondtam mindent,bizony a vége felé már zokogva.Ekkor bátyámat hivatta,előttem

kérdezte ki.Akkor tudtam meg,dehogy volt ő börtöntöltelék! Berúgtak a cimboráival-

saját apánk szoktatta italra még kisgyerekként-egy étteremben.Felfigyelt rá,hogy egy

szintén ittas férfi inzultál egy nőt,egyre durvábban,már ráncigálni kezdte.Bátyám fel-

állt,bivalyerős volt közel kétméteres magasságával,gallérjánál fogva vitte ki a férfit az

utcára. Ott lekevert neki még pár pofont,ne akarjon visszamenni,merthogy azon

igyekezett.A dulakodásban leesett a karórája az illetőnek,és sajnos! a bátyám felvet-

te a földről,zsebrevágta.Később el is felejtkezett az egészről,de róla bizony nem az il-

lető.Feljelentette bátyámat rablásért.Mint kiderült civilben volt ugyan,de rendőr,tudta

hogyan bosszulja meg magát.Ezért "ült" a bátyám,mindent figyelem,bevéve,a jószándé-

kát és azt,hogy a rendőrnek az italozások okán elég sok volt a rovásán -később le is

szerelték- pár hónapot kapott.

Most jött rendezni az iratait,és keveredett bele a családi drámába.Nagyvonalakban el-

mondta azt is,hogyan nevelt minket anyám,de inkább az utca,a gyümölcspiac.Fő élelem

forrásunk  kidobált gíümölcsök voltak.otthon alig-alig kaptunk enni,a verés nem minden-

napos,hanem szinte  mindenórás volt nálunk,mostohaapámmal túllicitálva egymást.

Kifejezte szándékát,hogy el szeretne vinni anyámtól,a távoli megyében élő nővéremhez,

ott normális körülmények között lehetek,és találunk valami megoldást a bajra is.

Hosszan elgondolkozott a rendőrtiszt,majd anyámat kérdezte meg:hozzájárul-e ahhoz,

hogy a bátyám elvigyen magával? Ritkán látni olyan megkönnyebbülést,mint anyám

arcán! Szívest-örömest irta alá a jegyzőkönyvet,elégedetten simitott végig a ruháján...

nem vette észre a rendőrtiszt megvetést tükröző pillantását.Velünk még elbeszélgetett,

felhívta bátyám figyelmét,ez csak ideiglenes megoldás,rendezni kell a helyzetet,de nem

ökölharccal.  

Még aznap vonatra szálltunk.Nővérem örömmel,majd sírva fogadott,megtudva

történteket.Hamar ágyba kerültem,kimerülve testileg-lelkileg.

Hogyan van ez akkor?! Érintetlen vagyok és előrehaladott terhes...pedig hogy

örültem,amikor szünőben voltak,majd elmúltak a rosszullétek,a menszeszem is

jelentkezett,igaz,valahogyan furcsábban,dehát...

Hazaérkezve anyám fújt egy nagyot,nővérem oldalról lesett rám,alamuszin. In-

dultam volna a szobánkba,amikor anyám elkapta a karomat,egy mozdulattal pen-

deritett ki az ajtón:egy szál nyári ruhában álltam az utánam becsapódott ajtó

előtt.Nem is tudom miért,megnyomtam a csengőt.Anyám a kukucskálón kia-

bált ki: "ha nem tudod hova menj,hát van elég vonat és villamos,válasszál!"

Szédelegve indultam lefelé a lépcsőn,peregtek a könnyeim.Most lehetett,nem

látja már senki.Én sem nagyon láttam tőlük,mert majdnem összeütköztem

a fordulóban egy felfelé igyekvővel.Motyogtam volna valamit,felnéztem és

Jézusom! a talán már 8 éve nem látott Isti bátyám állt előttem! Csak annyit

tudtam kinyögni:"vigyél le gyorsan a ház mögé..."Ő még ennyit sem bírt szól-

ni a meglepetéssel vegyes megrőkönyödéstől.Szinte repitett lefelé a maga

majd kétméteres valójával,hatalmas izmaival,tette,amit kértem.Éppen jókor!

Mostohaapám akkor fordult be a sarkon,ahogy mi eltüntünk:a találkozást akartam

elkerülni. Leültünk egy padra,Isti mindent elmondatott velem,hiszen miattam tett

kitérőt,kiváncsi volt rám ennyi év után.Mondandóm közben láttam,borzasztó düh

fesziti,először Tamás miatt,aki igy elbánt velem,aztán és főleg anyánk miatt.

Hogyhogy kidobott egy szál ruhában biztatva az öngyilkosságra?! Eddig bírta idegekkel,

mint a rugó pattant fel,rohant neki a lépcsőknek.Kiabálva,könyörögve próbáltam utolérni,

de reménytelen volt.Hallottam a csengetést,aztán Isti orditását,"hol az anyám,te

gazember?!" Felérve láttam mostohaapám elképedt arcát,ahogy bámul fel Istire,

makog valamit,majd ujból nekidurálva magát kinyögte:"fodrászhoz mentek Valival"...

"Fodrászhoz?!Üvöltötte bátyám,"miután kidobta a gyerekét,éppen csak nem a si-

nek közé?! Ahelyett hogy figyelt volna rá,törődött volna vele,ez sosem következett

volna be!Maga meg társa volt a verésekben,éheztetésekben,nyomorult gazember

megöllek!"

Nem csoda,hogy a szomszédok riasztották a rendőrséget,egymásnak Istiék,mostoha-

apám kezébe egy disznóölő kés került,azután egy kisbalta,azzal viszont az én

csuklómat találta el,ahogy próbáltam őket szétcibálni,máig viselem nyomát.

Akkor töltöttem be a 14.életévemet.

Igen.Most már lesz "saját",nem kell senkiét pesztrálnom.De mi lesz még addig velünk?

Vali megértőnek bizonyult,tanácsolta,várjunk még...lehet,hogy ezt akartam hallani?

Nagyon könnyen beleegyeztem...vagy csak jólesett kicsit átteni,megosztani a terhet?

Akárhogy is,igy volt jó,mert igy lett visszafordíthatatlan.Átmeneti volt ez a "megnyug-

vás" nem is bírtam sokáig. Elszántam magam,anyám elé állok,megkeményitem magam.

Erre aztán szükségem is volt! Hazaérve,ahogy az ajtót nyitottam volna,az felpattant

előttem,anyám berántott,orditva esett nekem monstohaapám vasalt vasutasbakan-

csával.Ütött ahol ért,de legfőképpen a hasamat, "Kiverem belőled a kölyködet,te

istenverése,ha beledöglesz is" kezdtem rosszulleni az ütlegelésektől ,felnézve láttam

Vali arcát,ahogy támaszkodva az ajtófélfának engem bámult...

Ez volt az utolsó kép,aztán a fürdőszoba hidege,ahol már ketten együtt locsoltak fel.

"Kikapartatom a beleddel együtt"hörögte anyám,mire én halkan annyit mondtam:

"nem".Bármilyen gyenge hangon szólt ez,meghallotta,újból nekem esett,de velem akkor

történt valami: talán éreztem:nem vagyok egyedül már! Én a cseresznyefa óta nem

tudtam sírni,ha megvert.Most sem tudtam,de felemeltem a hangom:"Hagyja abba,mert

ha terhes lennék,és a gyereknek baja lesz,én magát lecsukatom,megértette?!"

Úgy hiszem egyenlő a lehetetlenséggel érzékeltetni,milyen hatást váltottam ki.Nővérem

álla hallhatóan leesett,anyám szája tátva maradt,levegőért kapkodott."-Lennél.-lihegte

lennél?!Hát most megtudjuk!" Térült -fordult,és már lökött is ki az ajtón,úgy,azonmód

vizesen,megtépázva,vérző orral mentünk a közeli orvosi rendelőbe,nőgyógyászatra.

Rettenetesen megijedtem,azt se vettem észre hogyan bámul ránk mindenki.Mit csi-

nálnak itt velem?

Anyám kopogott,de már be is rántott magával,alig érthetően hadarta mi a sejtése,és

azonnal követelte a vizsgálatot.Most is előttem van az orvos arca: a döbbenet,a szá-

nalom,a felháborodás váltakozott rajta anyám felé fordulva.Kiküldte a rendelőből.

Azzal kezdte,hogy megnyugtasson,amitől kitört belőlem a zokogás.A mosdóhoz küldött,

az amúgy véresre mázolt arcomat a könnyek még jobban összemaszatolták.

Nagyon kíméletesen próbált vizsgálni,de konstatálta: én még érintetlen vagyok.Ennek

ellenére kitapintással,érzékelhetően várandós is.Szükséges a laborvizsgálat,ezt

anyámmal is közölte,előadva neki amit tapasztalt.

A hazaút iszonyatos volt.Nem éreztem én azt sem,hogy szinte folyamatosan üti hol a

fejem,hol a hátam,nem törődve a járókelőkkel sem.Egészen máshol járt az eszem,

nem is igazán voltam a Földön.

Imádtam a kicsi lányukat,és a környezet! Hát az nekem álom volt:magas,levegős,

tiszta szsobák,jó illatú konyha,valami megfoghatatlan megnyugvás,otthonosság,

biztonság.Nővérem eleinte szégyellt engem,nem is engedett be,csak a hátsó "cse-

léd-lépcsőn",férje ugyanis finom családból származott:iskolázott,művelt,és főnöki

beosztásban közös munkahelyükön.Mi pedig a "prolik",és nem csupán a szegényes

életmódunk,hanem a családi szegénység:szeretetlenség,anyánk életmódja a válása

után,bánásmódja a koloncként kezelt,rajta csüngő három legkisebbel:Ibolya,Vali és én.

Később kiderült egyet még,Boglárkát vallotta be mostohaapámnak,kénytelen is

volt,mert Boglárka odajárt hozzánk,ránk nézni,hogyan vagyunk ellátva,az ő férje

volt a kedvenc sógorom.Ha tehettem,kérezdkedtem is hozzájuk,a szép,finom

környezetbe,mely ugyan sógorom nagynénjéé volt,a fiatalok csak lakták,de akkor

szép volt ugy,ahogy volt.Hajlandó voltam súrolni a lábamat,főként a

térdemet,elfogadható külsőt varázsolni magamnak.Kaptam kakaót,vajas kenyeret,

finom ebédet,és tologathattam a hosszú körfolyosón az álomillatú babakocsiban

pihegő kis unokahúgomat.Sajnos,ennek a korszaknak is vége szakadt,mikor anyánk

Ibolyával szó szerint késhegyre ment.Ibolya dolgozott már,hazadta a keresetét,elég

hamar kinyílt a szeme,szembeszállt időnként anyánkkal.Mi reszketve hallgattuk ilyen-

kor az ordítozást,főleg anyánkat,de Ibolya sem hagyta magát:szemére vetette 

mennyire elhanyagolja a gyerekeit,éhezteti őket,veri okkal,ok nélkül,mire egy  alka-

lommal anyánk nővérem karjába vágta a tésztametélő nagykést.Ibolya úgy,ömlő

vérrel rohant el,mi pedig minden  mindegy alapon orditva sirtunk,mire anyánk jól eltán-

gált bennünket dühében.

Korán betuszkolt bennünket lefeküdni,mostohánk érkezése előtt.Összebújva hallga-

tóztunk,felnyűszitett anyánk természetellenesen vékony hangja...panaszolva,hogy

Ibolya késsel támadt őrá...a saját gyereke,pedig micsoda áldozatok árán nevelte,

megadva mindent...ezt érdemli.Valival összekapaszkodva egymásba folyó könnyeinkkel

csendesen sírtunk.Apró gyerekek voltunk,mit tehettünk volna? Nem mondhattuk el,min-

dez nem igaz! Sőt! Kemény hangon mondta ki a verdiktet mostohánk:ide többet be nem

teheti a lábát,az anyagyilkos! Anyánk jól eltalált szenvedő hangon igenelt neki...

Ibolya is eltűnt az életünkből,és Boglárka is,az ezt követő veszekedés miatt,ami közte

és anyám között zajlott le,szemébe vágva anyánknak,mi mindenre képes egy

"gatyáért"!

Ilyesmiken gondolkoztam el,mennyire szerencsétlenül,mostohán alakult az életem,az

életünk.Csak potyogtattak ki bennünket,aztán rögtön teherré is váltunk...

Most pedig...egyre biztosabb,hogy gyerektestemben már van egy új élet...és én érez-

tem,tudtam: ő nem fog teherré válni,senkit sem fogok közelébe sem engedni soha,aki

bántani akarná!

Ezzel együtt,azt viszont nem tudtam még, mi lesz velem,hogyan tovább...

Eldöntöttem: beavatom nővéremet titkomba,valahogyan ráveszem,segitsen,

anyám előtt színt kell vallanom,legyen mellettem...Remegő gyomorral,lázasan az

izgalomtól vártam,mikor jön már haza.Végre megjött,és én szinte egyszerre

boritottam rá mindent,egyből,szinte összefüggéstelenül mindent kiadtam magamból.

Kifulladva,szédelegve láttam ,ebbe bizony belesápadt ő is,anyám "lelkem gyermeke",

ahogy becézte és kivételezett vele,mióta az eszemet tudom.Csak dadogni tudott,

úgy, mint kisebb korában,ha izgatott volt."-Kkkezd eeelőlről,az egészet!Hhoogy volt?!"

Nekiveselkedtem,és már lecsillapodva ujból elsoroltam mindent,hozzá téve,hogy

szólni sem tudtam senkinek.Ezen kicsit rágódott,hogyha nem is vagyunk annyira

jóban,de emiatt azért szólhattam volna...nyugtatgatott,hogy csak három hónapja

múlt,lehet,csak bebeszélem magamnak,és az idegesség okozza,várjunk még egy

kicsit,ne szóljunk senkinek egyelőre.Azért azt hozzátette:"kis alamuszi vagy te,

hogy tudtad azt az ürgét felcsípni,egy rendes ruhád nincs,mit evett rajtad..."

Nem is hittem a fülemnek: irigység érződött a hangjából! Ennyit értett meg az

egészből?! Még fáj is neki,hogy akadt valaki,aki velem is szóba állt? Most is indult

szépitkezni,mert "találkája" van...lehet,cserélt volna velem...már ott tartottam,

hogy szokás szerint én sajnáltam meg őt.Anyám biztosan nem véletlenül pátyolgat-

ta egyedül őt,a tizenhárom közül! Talán,mert fess volt az a szovjet katonatiszt,akit

idősebb testvéreim mondtak az apjának,talán másért.Az biztos,hogy Vali kifejezetten

"Léna,Dunyuska" típus volt,érzéki,széles száj,kék szemek,szőke haj,széles arc,egyedül

neki a családban.Mániája volt a szépitkezés,kormos gyufaszállal kente feketére szemöl-

dökét,vérvörösre mázolta száját.Valahol mégis lehetett sajnálni:kétszer szaladt neki az

első osztálynak,sokáig dadogott,utána bukott is,iszonyatosan nehéz volt a felfogása.

Ha vicces történetet meséltünk,csak nézett bambán,s ha már mindenki kinevette

magát,láttuk,hogy heherészik,késve ért el hozzá...viszont énekelni szeretett,tenni-

venni magát,kacéran már kislány korában.MIndent megtett,hogy a fiúk figyelmét

magára vonja,ami sikerült is,de rendszerint  nagyon rövid ideig tartott:nem tudott

beszélgetni,nem olvasott,nem érdekelte a fiúkon és önmagán kivül senki,nem tudott

hozzászólni semmihez sem,a sportot is utálta,igy általában csókolózásra,tapogatásra

szükült a kapcsolata.Minden unalmas volt neki,ő édelegni,szépitkezni,álmodozni,lustál-

kodni szeretett. És fiúzni,de azt nagyon...és én lettem terhes.!Talán ezt is elvette

volna tőlem,ha tudja,hiszen mindig mindent elvett,ami kellett neki.Ez odáig fajult,

ha már nem volt tiszta alsónemüje,a koszosat bedugdosta az ágy alá,és magára

erőszakolta az enyémet,ami majd szétrepedt rajta.Anyánk tudta ezt,időnként kikotorta a

szennyest,rendberakta,de nem bántotta érte...ezért sem.De elvette az ételt is,amit

megkívánt,lopnom is kellett neki,addig vert,csípett,fenyegetett.

Szó se róla,én is álmodoztam,de teljesen más kategóriában,mint ő.Ködbe vesző arcú,

kedves,figyelmes,művelt,halk szavú férfiról álmodtam,és mindez ráillett Tamásra.

Szerelmes voltam, bizony!

Hasonló tulajdonságokkal bírt egyik sógorom is: tenyerén hordta nővéremet,imádta

a kicsi lányát,ha csak lehetett,mentem hozzájuk "pesztrálkodni".

Alig vártam,hogy egyedül lehessek,éreztem,át kell gondolnom alaposan mindent.

Bármennyire is bíztam abban,hogy terhes nem lehetek,hiszen a havim rendesen

működött,megfejelve még azzal,hogy nem is volt valóságos közösülés a mienk,

mégis történt itt valami,ami bizony terhességre utal

Felidéztem mindent:teljes rémület keritett hatalmába,hogy bizony nagyon közel

jártunk mi ahhoz,hogy elveszitsem ártatlanságomat,és a menszesz se minden...

Sőt,mintha csípőtájban erősödtem volna,és a verseny sem ment ugy mint máskor,

sokkal több erőfeszitést kívánt a jó teljesitmény.Kész.Akkor én valószinüleg terhes

vagyok.Igen.Mert a reggeli hosszú rosszullétek,hányások,szédülések nem hazud-

nak.

Édes Istenem,most mi lesz?!Hát én akkor anya leszek?! Tizennégy éves vagyok!!!!

Mit fogok én csinálni? Mit fognak velem csinálni? Velünk...mert akkor én már ketten

vagyok.

Szédelegve forogtak-pörögtek a kérdések az agyamban,a tanácstalanság,a félelem.

Egy dologban biztos lettem,erősödött bennem fokról- fokra,nincs tovább titkolózás,

ehhez bátorságot kell meriteni és előállni ,bevallani....de hogyan?!

Már hajnalban éreztem.Annyira féltem tőle,hogy rémületemben talán,de újra

elaludtam-menekülés gyanánt. Aztán, a hirtelen feltörő,késedelmet nem tűrő

inger,és rohanás:éppen hogy sikerült beérni a fürdőszobába,visszafojtva,ahogy

csak lehet ezt a jellegzetes hangot:előtört belőlem az öklendezés.Testem pillanatok

alatt verítékben úszott,egyrészt a félelemtől,hogy kihallatszik anyámékhoz,más-

részt a rángatódzó rosszulléttől,a fokozatosan leteritő gyöngeségtől.

Vánszorogtam a mosdóig,kis hideg víz,ez szokott segiteni.Remegő lábakkal,vértelen

kézfejjel kapszkodva mindenbe,kióvakodtam:szerencsére közel volt a szobám,melyet

nővéremmel együtt laktunk,hamar beértem.Van,hogy az is kifejezett szerencse,

ha két kamaszlány szobája szinte egyetlen elhasznált heverő,melyen egyszerre

kell még megfordulni is,olyan keskeny,volt az egész szoba talán hat négyzetméter,

az is hosszukásan,hogy járni is oldalazva lehessen csak benne.

Forgott velem a szoba,vártam -szinte hozzászokva már - hogy lassan jobban le-

szek,mire hétalvó nővérem felébred,jól kell lennem! Csakhogy most nem volt ekkora

szerencsém,hogy időt is nyerjek: anyám dugta be a fejét az ajtón.intve,menjek ki.

Vér hűlt meg bennem: mit vehetett észre?! szinte megkönnyebbültem,mire kiderült,a

közértbe kell lemennem gyulai kolbászért és a szokásos sörért.Már a pénztárnál álltam

sorba,mikor ujra rámtört az a viszolyogtató rosszullét.karikákat látva  a szemem előtt

valahogyan sikerült kikecmeregni az üzletből.Két lépésre a bejárattól hangosan

öklendezve támaszkodtam  a falnak. Nem láttam az emberek arcát,ennek örültem volna

is,ha vagyok olyan állapotban,de csak a mélységes szégyen öntött el.Ki tudja,mit gon-

dolnak rólam? Elég sokan jártak a kora reggeli órában vásárolni...tisztes családanyák,

felnőttek.Akkor még voltak illúzióim,tiszteltem a felnőtteket,hittem is bennük,,ugy ondol-

tam,a felnőtté válással valami "jobbá-válás" is történik,vagy talán csak vágytam,hogy

így legyen...mert anyám...hát ő nem volt jó.Hozzám nem.

Az az édesnek érzett titok,mely csak az enyém volt,nyomasztott is egyben.

Az élet ment tovább,bár semmi sem volt olyan már mint "azelőtt".Közeledett

 az iskolaév vége,tornatanárunkkal lelkesen készülődtünk az aktuális Országos

Diáktalálkozó keretén belül megrendezendő sportversenyre. Ez volt az egyedüli

hely,ahová valahogyan el tudtam járni otthonról,anyám ugyanis ennek sem volt

híve,eleinte szöktem,ahogy tudtam.Később tanárom bejegyzést írt az ellenőrzőm-

be,kifejezett kérésének adva hangot,engedjenek el az iskolai sportkör foglalkozá-

saira.Anyám konokul hallgatva vette ezt tudomásul,nem beszélt róla,de nem is

nagyon tett ellene.Éveken át nevezett be tanár-edzőm a tőlem idősebb kor-

osztályok versenyszámaiba,elég jól szerepeltem.Különösen jól ment a magas-

ugrás,a száz méteres futás,távolugrás,váltófutás,hordtam az okleveleket a

dicsőségfalra...büszke voltam én erre nagyon,mert úgy éreztem,szükség van rám,

számitok valahol valamit,és még dicsőség is jár vele! 

Az évvégi verseny közeledtével sűrübbek lettek az edzések,felkészülések,és sűrüb-

bek lettek az én furcsa érzéseim.Meghatározhatatlan volt,amit éreztem,nem is

tudtam mire vélni.Sokáig Tamás iránti vágyakozással magyaráztam magamnak,

hiányzott a törődése,a sok beszélgetés,az összebújások.Sosem mondta el pontosan,

hogy hol is lakik,csak nagyjából sejtettem.Vívódtam rajta,elmenjek-e arrafelé,mi lenne,

ha mégis találkoznánk,talán mégis folytatni kellene?

Csakhogy a gyakori reggeli rosszullétek,hányingerek elvették kedvemet mindentől.

Néha felötlött bennem a lehetetlen: csak nem vagyok terhes?! Dehát a menszeszem

is rendben van,és hát nem is történt meg igazán köztünk ,amitől az lehettem volna!

Ameddig én tépelődtem,szép lassan elmaradtak a megbeszélt füttyjelek,elmaradt Ta-

más is.Nem a legjobb formában,de jól szerepeltem a versenyen,melyet többszöri

gyengeség,rosszullét előzött meg,már hetekkel előtte.Edzőm betudta ezt az izga-

lomnak,ráadásul  közvetlenül a verseny előtti napokon voltam túl az esedékes men-

szeszemen,érthető volt tehát a gyengeségem.Mindent összevetve,az iskolai ünnepsé-

gen külön kiemelték  az én szereplésemet,megkaptam az oklevelet,mehettem haza.

Nem tudtam örülni sem...nem érdekelt semmi,végtelenül fáradtnak,kiégettnek

éreztem magam.Aludni,pihenni,semmiről tudomást sem venni...erre vágytam.

Kegyetlenül megviselt ami történt. Kimondhatatlanul vágytam utána,szerettem

volna bújni hozzá,mint azelőtt,de taszitott ,óriási erővel taszított annak emléke,

mely igy utólag kifejezetten gusztustalan,gyomorforgató,önző,agressziv,előre

kiszámitottnak tűnt fel.

Ahogy eddig a ragyogás lengte be az arcomat,sugárzott a szememből,most úgy

lett szürke,beesett,tanácstalan.Magányba sem menekülhettem,ketten osztoztunk Valival

a szobánkon,még sírni is csak a WC-ben,titokban,mindent magamba fojtva. Tamás

mindennap megjelent,adta a az egyezményes füttyjelet,melyről addigra már Vali is

tudott.Igaz,csupán annyit,hogy van valaki,aki így jelez,akivel beszélgetni,sétálni szoktam

titokban.Nemigen törődött vele,mint ahogy velem sem,önmagával volt elfoglalva...

Órákat várt Tamás rám,de csak egyszer találkoztunk:rászántam magam,és lemen-

tem.Sokáig hallgattunk mindketten,amikor elkezdte mondani,mennyire sajnálja,

biztosan elrontott valamit,vagy rosszul csinált,de kezdjük ezt újra,ő szeret engem...

várni fog rá,hogy én is akarjam...

Hirtelen döbbentem rá,hogy neki most is csupán ez a fontos.Ennyit értett meg az

egészből,hogy esetleg valamit nem jól csinált?! Hát nem érzi,hogy nekem nem erre

van szükségem,én még úgy szeretem a szerelmet,tisztán?! Ez a találkozás csak

arra volt jó,hogy megerősitsen: nincs mit várnom tőle,és erről talán legbelül ő sem

tehet.Én a koromhoz képest fejlett voltam,gondolkodásom talán koravén is a gye-

rekként átélt sok szenvedés miatt,komoly és elgondolkodó természetemmel ugy is

érezhette,idősebb vagyok.Istenem,már akkor mentegettem,kerestem számára

a felmentést...pedig tudtam,éreztem,hogy nincs. De számomra sincs...még magam

előtt sem,olyasmit tettem,ami tilos volt: kiadtam magam,kitárulkoztam,szerelmes

szívvel,várva valami hatalmas nagy csodára.

Nem akartam látni többé,még akkor sem,ha nem tudtam elfelejteni.Szerettem őt.

Őriztem az érzést,lelkem mélyén féltve,óvatosan bánva vele,el ne kopjon,sokáig tartson.

Magamba zárkóztam, évekkel öregebbnek éreztem magam,és nagyon-nagyon árvának.

Hihetetlen,milyen átalakuláson mentem keresztül. Nem számított már,hogy

anyánk semmibe sem vett,hogy a konyháról hozott moslék volt a fő érkezési

forrás,hogy láthatóan a pokolra kívánt,mióta csak megfogantam. Átsütött

rajtam a ragyogás,és ez látható volt,többen rámcsodálkoztak,mi van velem?

Mi lenne? Szerelmes voltam,mert szerelemnek éreztem ezt a figyelmet,kedvességet,

törődést,amit Tamástól kaptam.Igen,szerelem volt,első,és csodálatosan titkos,

édes.

Gyakran órákig várta,hogy percekre tudjak leszökni hozzá,hol szemétlevitel,hol

csak halkan surranva ki az ajtón,és már rohanva is vissza,néhány pillanat volt,

de felért mindennel.

Valóban ráért a napn ak minden szakában.Reggel már várt,elvitt kerülő úton az

iskolába,délután várt rám,kerülve egyet szintén,ami egy ártatlan összebújásra,

csókra elég volt, és vitt haza.Ha anyámék esti müszakba voltak osztva,akkor este

jöttem le hozzá,szerencsémre Vali örökké csavargott,igy én is mehettem akár

órákra is.Ilyenkor hatalmasakat beszélgettünk,rettentően nagy ujság volt ez ne-

kem,hogy komolyan vesz,és figyel a szavamra valaki.Eddig csak Szöszke nővérem

volt,akitől valódi törődést éreztem,pesztráltam a gyermekeit,olykor féléveket Du-

nántulon járva iskolába,nála lakva.Akkor volt jó sorom!Szeretetet kaptam,és ez volt

a fontos,nem számitott,hogy földön alszunk,mert nincs elegendő ágy,hogy gyakori a

zsíroskenyér,jólesett,mert mindannyian azt ettük,nem volt megkülönböztetés.

És most Tamás.Eljött a jó idő,autóztunk mindenfelé,szóval tartott ,közös jövőnket

ecsetelte,álmodtam a valóságban...és eljött az idő,amikor egy este finom édes itallal

kínált.és nekem a szerelemmel együtt bódult köd szállt a szememre:felmentünk az

üres lakásba.Csókokkal halmozott el,dőltünk le a heverőre,forgott velem a világ,hirte-

len azt hittem,valami bekerült közénk az ágyba: forró volt,és nagyon kemény,tolako-

dóan nyomta szét a combjaimat,én felsikitottam,és és már majdnem a célba érkező

Tamást toltam,taszitottam volna le magamról.Forróságot éreztem a bőrömön,ami

tőle jött,ekkor teljes erőből lerúgtam magamról. Amilyen picike volt a szobánk,akkora

szerencséje volt neki,nem esett nagyot.Én viszont  immár  teljesen józanul,pánikba

esve,rohantam a fürdőszobába onnan kiabáltam ki,tűnjön el,takarodjon,utálom!!!

Sírva súroltam magam,mert a csalódás fájt: hát,ő is csak ezt akarta....ennyit már

tudtam a szerelemről, a szexről,mint azt is,hogy maga az aktus nem történt meg,

az utolsó pillanatban rúgtam le magamról,még ha a célnál szabadjára is engedte a

szó szerint a "folyamatot"...azt gondoltam,ő más.Sok-sok év kellett ahhoz,hogy túl-

jussak a vádakon: miért is lett volna más?! Emberből volt,sokáig is várt az alkalomra,

rengeteg türelem kellhetett hozzám,csak learatta a gyyümölcsöt...az,hogy csupán

tizennégy  éves voltam...ugyan.Végül is: én adtam az alkalmat,még akkor is,ha le-

itatott.

Másnap az iskolában  már ugy gondoltam: képzelődés volt ez,vagy ilyesmi,hogyan is lehetne...éppen velem. Tanítás után ki-
 
jövet egyből belém csapott a villám: ott támaszkodott Tamás  egy autónak dőlve,alig pár méterre az iskolától,mosolyogva
 
intett felém.Megbabonázva indultam hozzá,osztálytársnőim tátott szájjal bámultak utánam . Kinyitotta az ajtót,és én teljes
 
kábulatban behuppantam az autóba.Arcomra nyomott egy puszit,majd megkerülve a kocsit,elindultunk,kerülgetve a csoportos
 
diákokat.
 
Nem laktunk messze a híres, a város határoló erdőségtől: oda mentünk,Tamás lezárta a kocsit,kézen fogott,és sétálni kezdtünk
 
a télutói,rügyeiket bontogató fák,cserjék között.Illatuk még nem volt,de én tökéletesen el voltam bódulva! Tamás folyamatosan kérdezett,
 
én gépiesen válaszolgattam,azt sem tudtam mire,ő kedveskedett,mesélt,történetekkel nevettetett meg,kezdtem felszabadultabb len-
 
ni.Önmagáról nem sok mindent mondott el,azonkívül,hogy mérnök,sok a szabadideje,kötetlen a munkabeosztása,bármikor találkozhatunk,
 
bár biztosan van már nekem udvarlóm,mondta,ilyen szép,csinos lánynak,akivel eljárok esténként! Természetesen elmeséltem neki,
 
hogy dehogy van,sőt a szüleim meg is ölnének,róla sem tud senki,és én nemigen tudok vele találkozni,engem nem engednek,most
 
is ki fogok kapni,mennem kell haza.Mélyen meghatott felháborodása,hogyhogy engem bántalmaznak,ilyen nagylányt,hosszú perce-
 
kig ecsetelte,hogy hova fordul panasszal emiatt,alig tudtam lecsillapitani,és egyben megigérni,hogy inkább valahogyan kitalálom,hogy
 
találkozzunk,csak ne tegyen semmit...és nem szólok róla otthon,titokban marad,akkor nem lesz baj. Ezzel mélyen egyetértett,igen,igy
 
lesz a legjobb,mert ő nem áll jót magáért...! Hiszen itt a tavasz,jön a nyár,egy ilyen virágszálat mint én,eldugni! Bántani!
 
Édes Istenem,milyen naiv is voltam! Milyen kevés kellett ahhoz,hogy vadidegen emberrel szövetségre lépjek: néhány emberséges,ked-
 
ves szó,kis dicséret,egyáltalán:emberszámba vett,partnerként kezelt. És én boldogan,elvarázsolva éppen azt tettem,amit ő akart:
 
mindenki előtt eltitkolni az ő személyét ...akkor még fogalmam nem volt róla,mennyire fontos volt ez neki!

Márpedig amiről álmodunk,az előbb-utóbb megjelenik: igy ismerkedtem meg villamoson utazva egy férfival,.nem
 
fiúval,nem,.komoly, tőlem  tíz évvel idősebb valódi férfival. Bátorithatta leszálláskor,hogy előzőleg én is rá-rápillantottam,
 
rögtön kedvesen mosolyogva mutatkozott be,láthatta iszonyú zavaromat,ezért szóhoz sem hagyott jutni,beszélt,
 
nevetett,kérdezett,viccelt,dicsért,és mire észbe kaptam már haza is értem,ő pedig hazakísért...kinyögtem,hogy ne-
 
kem fel kell mennem,a szüleim várnak,ügyes kis csellel még  nevelőapám vezetéknevét is kiszedte belőlem,majd
 
arcomat selyemsimogatással érintve,elbúcsúzott: fogunk még találkozni,mondta.
 
Ha lehetséges a kuszaságnak  azon foka,hogy nem tudja az ember mit beszél,csinál,csak révetegen bámul maga
 
elé,akkor én ezen a fokon voltam.Behúzódva a kisszoba sarkába,álmodozva idéztem fel mindent mégegyszer: ahogy
 
nézett rám a villamoson...ahogy figyelt leszállásnál,ahogy odalépett,kezét nyújtva.....éreztem az érintését.....ahogy beszélt,
 
ahogy mosolygott...amiket mondott! Ennyi kedvességet,dicséretet életemben összesen nem kaptam,mint a hazavezető út
 
10-15 perce  alatt .Magas volt,jóképü,jól öltözött,jó illatú,arcomon ,még éreztem a simitását,kezének ápolt illatát. Nem hittem
 
el,hogy m indez velem történt meg.Velem a "vakarékkal" a kifakult,elhordott ,megörökölt ruhában, a semmilyen frizurára vágott,
 
amúgy nagyon dús,gesztenyebarna hajammal,riadt magatartásommal.
 
Vali faggatott egy darabig,de nem árultam el édes titkomat,ott is hagyott,"biztos beteg vagy te!" felkiáltással.Nem bántam,sőt
 
örültem a magányomnak.

A szülői szigor elengedhetetlen,épugy mint a kamaszlányokra való odafigyelés.Minden korban sajátságos
 
prédaként éli meg a tizenéves kis-nagylány a másik nem sokszor zaklató,vetkőztető tekintetét,viselkedését.
 
Milyen jó is az,ha a bakfis hazaérve elmondhatja otthon,netán anyjához bújva,meghallgatva annak jó tanácsait!
 
Sajnos,nálunk "ilyesmit" szóbahozni maga a gyalázat volt,a hibásak persze,mi magunk voltunk,igy aztán si-
 
keresen meg tudták keverni,amúgy is kavargó gondolatainkat. Nagylányként ráébredve a világ eddig elmellőzött
 
dolgaira,most hirtelen felfigyelve jelekre,szavakra,gesztusokra,gyereklánynak felfoghatatlan titokzatosságokra,
 
elveszettként csetlettünk-botlottunk megnyúlt lábainkban.Otthon csak a parancsszavakat,szidalmakat,nyak-
 
leveseket kaptam,főleg én, pedig óriási igényem lett volna a szeretetre,olykor megmagyarázhatatlan oknál
 
fogva kerekedett nagy hirtelen rajtam túlnövő vágy,hogy magamhoz tudtam volna ölelni a világmindenséget!
 
Iskolás voltam még,nyolcadik osztályos.Már akkor fejlett -  bár sovány- kamaszlányként,nővéreimről maradt
 
ruhákban,észrevettem,hogy meg-megakadt rajtam a férfiak,fiúk tekintete.Szemlesütve siettem,bárhova
 
is kellett mennem,szégyelltem  valamit,valami megnevezhetetlent,vállaimat előengedve palástolni próbáltam
 
fejlettségem szembeszökő jeleit.
 
Vali nővérem már köztudottan "fiúzott", különös átéléssel mesélgetett esténként,fennhéjázva,éreztette velem,
 
hogy ő már igazi nő,a maga másfél évvel idősebb korával...Nem szerettem hallgatni,undoritónak találtam amit
 
a csókolózásról mesélt,a tapogatást,a falhoz szoritást...hamar meg is kaptam a "kis hülye" jelzőt,nem bántam,
 
én egészen másról álmodtam.

Hatalmasan jól
tudtunk lakni,körülöttünk a zúgó-morajló semmi máshoz nem hasonlitható strandzajt hallgatva,orrunkba kúszott a frissen csapolt sör  kesernyés il-
lata, a fagylalt földöntúlian finom,édes-vaniliás-puncsos felhője...ez maga volt a boldogság.
 
Egész napos klórvizű pancsolás után kívántuk is a tiszta zuhanyt,esteledett már ilyenkor,jelentkezni kellett anyánknál. Szigorúan betartottuk a
szabályokat,annak reményében ,hogy másnap is jöhetünk! Nem tudtunk mi még,hogy nem szabad ilyen sokáig áztatni magunkat  a klóros viz-
ben...nem voltunk strandhoz szokva.Első  alkalom volt,hogy ilyen földöntúli boldogságban lehet részünk,eszembe is jutott néhányszor a féke-
vesztett viháncolás közben: kinn a mezőn remeg a hőségtől a levegő,langyos a fonott demizsonban a víz,nem is látszik a sor vége...csak kapálni,
csak kapálni....szédülten.Nem csoda hát,ha kijönni se akaródzott a mesés vízből!
Indulni kellett a zuhanyzóba.Alighogy beléptem,rámrivallt egy fodros hájjal bőven megáldott termetes asszonyság: "ezt a szemtelenjét! eltévesztet-
ted a bejáratot,kisfiam!Ez itt a női zuhanyzó,na,alómars,szaladj csak át szembe,ott vannak a fiúk!" Annyira elbámultam,hogy már nem is haragudtak
rám,nevetve tettek megjegyzéseket,kimeresztett szemeim miatt,félreértették csodálkozásomat: hogyhogy a fiúkhoz?! Kedvesen kitessékelt,tolt az
ajtóhoz egy fiatalabb nő,máris kint találtam magam.
Szemben valóban ott volt egy másik bejárat: bementem. Mindenre elszántan,elvégre jónéhány bátyám volt nekem,sok ujságot nemigen látok,de már
sietni kellett a zuhanyozással.Nem is szólt énhozzám senki sem.Gyorsan - magam elé nézve- zuhanyoztam,és már csattogtam is ki meztelen talpakkal
indultunk öltözni.Növérem csak meredt rám: "hát te ? tudod,honnan jöttél ki?!" Nevetve válaszoltam",hogyne tudnám! Ezzel a rövid, fiús hajjal,egy szál
kis gatyában,simán elmentem a kisfiuk között,mert hát a nőkhöz be sem engednek!" Nahát,volt nagy nevetés,mókázás,hova is járok én...de bizony nem
sokáig:felöltözve egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat. Két hónaljunk,két combunk töve nem tűrte a ruhanemüt: kegyetlenül csípett,égetett!
Alig bírtunk anyánknál lejelentkezni,küszködtünk a sírással.Anyánk rögtön átlátta a helyzetet:"hát,annyi eszetek se vót,hogy ne egye ki a bűrötöket
az a klóros víz,he? Most aztán lesz kínlódás,mer' villamosra nem futja:gyalogoltok hazáig. Majd megtanuljátok,ha hónap is jönni akartok!"
 
Nagyon hosszú volt az út hazáig:valóságosan is,legalább három kilométer,de ez normál esetben semmi sem volt nekünk.Csak most! A kínok kínját
álltuk ki,sírva mentünk végig az úton: terpeszben és oldalt kitartott kezekkel,meg is bámult bennünket mindenki.
 
Másnap a hűvös szobában kenegetve csúnyán felmart bőrünket,valahogyan egyáltalán nem kívánkoztunk ki a csodás strandra .Még a lakásban is
mélyterpeszben közlekedtünk,könyökünket széttárva,mintha repülni készülnénk...
 

Már akkor is voltak igazi,forró nyarak,és nagyon kemény,akár -20 fokos telek is.Nem magyarázta azt még a mi korunkban senki sem,
hogy mindez miért is van: a forróság nyáron,a borzongatós esők,szelek ősszel,a csikorgó tél is tudta mikor van ideje,de a ta-
vasz ! A tavaszt nem lehet elfelejteni :35-40 év múltával is érezni illatát,mely megnevezhetetlen,mert ezerféle volt! Virág,zsongás,őrült
kavarodás,feszülő vágyak,burjánzó növények,mindennek az igérete,a hirtelen sírás és rögtön a kacagás is,bódult,kábult fejjel...
Ma -  ha ha egyáltalán  van -  már nem ilyen a tavaszunk .Olykor rettegett árvizfélős,olykor kuckóbabújós,fáznivalós még május végén is,
olykor pedig alighogy elengedett a fagy szorítása a kertekben,máris kánikulai meleg ront ránk. A tavasz,az igazi megunt minket...nem
becsültük eléggé...eltűnt.
 
Akkor régen,alighogy vége volt az iskolának spricceltünk széjjel,kinek merre volt a mehetnékje,lehetősége a nyaralásra.Nekünk adva
volt a  földeken a munka,de az égiek tudták: ugy osztották be a mezei munkákat,hogy közben pihenhessen is, aki müveli , nehogy ki-
dőljön,ha betakaritásra kerül majd a sor.
 
Ilyenkor fordult elő,hogy anyánk kisegitő munkát kapott a városi strandon.Hétvégén,szabadnapjain  itt dolgozott,és ez óriási lehetősé-
get rejtett magában: ingyen bemehettünk a strandra! Semmi más nem is számitott,ettünk,ha volt mit,de hamar fel is találtuk magunkat:
körbenézve itt is ,ott is hevert egy-két sörösüveg a bokrok alatt,lehetett visszadni,árából megv olt az ebédünk.
 
Fürödhettünk,pancsolhattunk,amennyit bírtunk,és ez volt a lényeg.Betelni nem tudtunk a langyos vizű,a gyerek,a sötétkékvizű medencékkel,
félóránként indult a hullámfürdő,azt az élményt! Az sem zavart minket,hogy fürdőruha helyett kis bugyi volt csak rajtunk, a világ ettől  még
ugyanolyan csodálatos volt számunkra,mint akik divatos kis fürdőmezben,müanyag színes papuccsal,figurás úszógumival tapicskoltak
mellettünk.
Meg sem lepődtünk,hogy előbb- utóbb megkörnyékeztek bennünket,annyira önfeledten élveztük a vizet,a játékot,egymás bukófejeseit,viz alatti buk-
fenceinket,hát ők is részt akartak venni játékunkban.Együtt bámultuk a trambulinról ugrókat,nyúltunk el kimerülten a zöld füvön.
Csakhogy a vízben valóban megéhezik a gyerek,időnként meg kellett szakitani a játékot,hogy ételre valót szedjünk össze

Szinte egyszerre lázadtunk fel,de ezt inkább a félelem,mint az igazságérzetünk

diktálta.A kamrából leakasztottunk egy oldal szalonnát,néhány párfüstölt kolbászt,

-mi ugysem kaptunk belőle enni-,kellett mostohaapánknak szolgálatba,és elindultunk

megkeresni családos nővérünket.Cimét ugyan nem tudtuk,csak sejtettük merre

lakik.Bizony,jó tiz kilométerre a lakásunktól,ráadásul este,sötétben,csak a kétség-

beesett reményy vitt rá bennünket,a vak hit,hogy megtaláljuk. Már régen kint jár-

tunk a városból,cipelve az "ajándékot",persze a kolbászból már jól be is lakmároztunk,

de sehogy sem  ismertünk rá a környékre,Talán a tél,a hó miatt,de teljesen idege-

nül éreztük magunkat.Egyre hidegebb lett,metsző szél támadt,amerre jártunk vad

kutyaugatás kísért bennünket.Rettenetesen fáztunk már,a lábunk lefagyott,tapostuk

a jeges havat,könnyeink dermedten keményedtek rá arcunkra.Késő éjszaka volt,

és mi eltévedtünk...

Egy kerékpáros férfi állt meg mellettünk,kérdezve,hova tratunk ilyen későn?! A sí-

rástól,vacogástól alig-alig tudtuk elmondani,kit keresünk,honnan jöttünk.Igy is látta ő

a lényeget:két agyonfázott,agyonrémült,világgá ment gyereket a hideg éjszakában.

Beterelt bennünket egy kapun,jó meleg kiskonyhába,ahol egy termetes asszonyság

csodálkozott ránk. A férfi félrehívta,pár pillanatig sugdolózva beszélgettek,mi csak

álltunk,szünet nélkül reszketve,remegve az átfázástól. Hamarosan kaptunk forró

tejet,kenyeret.ültünkben ragadt le a szemünk ajó melegben.Nemokára a férfi

keltegetésére riadtunk.Egy autó berregett kint,ránk várakozott.Kis idő multán már

suhant is velünk,jó meleg volt benne.Odakint kéklett a hó,metsző szél hordta kisebb

-nagyobb buckákba.Nézelődve,félve,hazaértünk.Zavartan köszöntünk volna el,már a

reggelen járt az eszünk,mi lesz velünk,a kolbászhiány is...de szerencsére a szalonna

megvan...Meglepődésünkre a férfi  megsimogatva fejemet,katlálta gondolatainkat:

"nyugodtan feküdjetek le,aludjatok.mi még benézzünk anyátok munkahelyére,egy-két

dolgot meg kell vele beszélnünk...amiket elmondtatok.Ne féljetek,nem lesz semmi ba-

jotok reggel sem.De soha ne induljatok igy neki a világnak!Most szerencsétek volt,nem

is hiszitek, mekkora!"

Agyonfáradt,zúgó fejjel,hasogató lábakkal baktattunk fel a lakásba,akasztottuk vissza

a szalonnát,nővérem egy darab kolbászt még csak megtartott magának,bedugva a

toalett-tükör aljába

Ájult alvásba merültünk,csak reggel felé érezve némi felmelegedést. Nemsokára

hangok szűrődtek be,anyámék beszélgettek,inkább vitatkoztak nagyon valamin,

aztán csend lett.Nyílott a szobánk ajtaja,anyánk lépett be,nézett ránk elgondolkodva:

"nahiszen,nem mondtam én olyant,hogy úgy kelljen világgá futni...oszt hazahozatni,

ótóval,mint a kisasszonyok..szégyenszemre.Kolbászho meg nyújjatok az idén! Iskola

maj' hónap,aluggyatok,ott lesz egy kis leves,ha kelnétek felfelé"

Bizony tán soha nem esett ilyen jól az alvás,mint ezután! Békésen múlott el a nap,

restellkedtünk magunk előtt is,mit is tettünk,de valahogyan mégsem bántuk igazán

a dolgot.Az is csak pár nap multán derült ki,hogy a bal sarkam elfagyott:egy életre

nyomát viselem a "kalandnak"bizony,már az időt is megérzem vele.