Most a nővéremen volt a sor:nem állta meg szomorú mosolygás nélkül. Méghogy....

-Isten őrizzen engem!Mit képzelnek,nem ment el az eszem! Csináljon amit akar,majd

megoldja az állam,ha már annyira foglalkoznak vele!- hátrált meg anyám.

-Rendben van asszonyom,nem is várhattunk másfajta hozzáállást magától.Ott irja

alá ezt a nyilatkozatot,de olvassa el előtte.-azzal hozzánk fordulva magyarázólag

közölte: az aláirással egyszer s mindenkorra lemond a lánya neveléséről,mint

alkalmatlan személy.A jövőben semmilyen kötelezettsége nem lesz lányával szem-

ben.Annál több a saját lelkiismeretével...látom,aláirta.Megkérem hagyja el a he-

lyiséget-keményedtek meg vonásai az előadónőnek.

Anyánk értetlen arccal ment ki.Nagy csend maradt a levegőben.néztünk magunk elé.

Végül az előadónő szólalt meg:

-Sokféle esettel találkoztam több évtizedes m unkám során.Mégis előfordul ,hogy egy-

egy eset mélyebben érint megmmint kellene.Itt van ez a gyereklány.Gyereket vár...

Hova? Hogyan? Mihez kezd vele?Hova vezet ez? Az a személy hagyta cserben leg-

jobban,aki a kialakult helyzetért is felelős,akire legnagyobb szüksége lenne ennek a

gyereklánynak.Na,-sóhajtott fel-egyelőre végeztünk,jövő hétre visszavárom magukat

ahogy a férjével is megb eszéltük,megtenni a hivatalos lépéseket.Vigyázzanak erre

 a gyerekre,butaságot ne csin áljon.Ennél is nagyobbat...-kezet nyujtva kisért az

ajtóig bennünket.

Most már végképp nem értettem semmit.Anyám hivatalosan lemondott rólam,és állami

gondozott leszek?És ezt a  nővérem intézi,akiben úgy megbiztam?Dehát annyira biztam

a másikban is,akihez a bátyám vitt,mégis el kellett jönnöm.Megelőztem,ne ő küldjön el...

És most,megint? Boglárka megérezte ki nem mondott kérdéseim lényegét.Kézenfogva

vezetett a hivatali padhoz,leültetett maga mellé,de szeme messzire nézett.

-Értsd meg,egyetlen szobában lakunk,most is hárman.Nem vehetünk oda téged sem,de

a babát végképp nem.Egy újszülöttnek sok minenre van szüksége,amit nem tudunk

biztositani neki,még az alapvető körülményket sem.Férjemtől sem várhatom el ezt az

áldozatot,de valamit persze tennünk kell.Na,fel a fejjel,van még néhány napunk!-hú-

zott fel a padról.

Nem tudtam megszólalni,akkora gombóc volt a torkomban,sőt az egész gyomromat ott

éreztem.Kényszeredett mosollyal bólintottam,ő elbúcsúzott, átadva a lakáskulcsot,

 menjek haza,pihengessek,indult a munkahelyére.Vittek a lábaim haza.Egyszer csak

irányt változtattam,hirtelen jött,önálló ötlettel állt elő elgyötört agyam,irányitott:

tudtam hol van az a szülészet, kórház,ahol a nővéreim is jártak már.Mire számitot-

tam,nem tudom,de mennem kellett,valami belső parancsra.A portásnak azt mondtam,

valakivel beszélnem kell,aki segit,mert rossszul vagyok.Ez igaz is volt,de csak részben.

Orvost akartam,aki segithet rajtam,befektet valahová,segit elbújni a sok rossz elől,a

sok ígéret elől,ahol ugyis csak magamra maradok...nem tudom hol vannak ilyen he-

lyek,de kell lenniük,nem létezik,hogy ne legyenek!

Nem létezik,hogy én,egyedül én jártam igy,soha mással ez nem fordult elő!Biztos,

hogy előfordult,kell lennie valami kiutnak!