Nem is tudom hogyan éltük túl lelki betegség nélkül a kiskamasz éveket .Mit

is mondok,persze történt lelki sérülés,a mai napig érzem,érezzük azt mind-

annyian.Már kikerülve a sötét pincelakásból,négyemeletes bérházban kaptunk la-

kást,annak picurka félszobájában éltünk ketten ,nővéremmel. Éppen annyi hely volt

ott,amennyi -egyetlen heverő kettőnknek és egy akasztós szekrény- kellett.

A régi toalett tükör a sarokba szorulva szolgált csekélyke pakolnivalónknak.Örül-

tünk a költözéskor,remélve,hogy vége a nyirkos,csontig hatolóan hideg éjszakák-

nak. A nyirkossságnaak csak ruháinkban maradt nyoma,árasztva a dohos szagot,

de a hideg megmaradt:anyámék spóroltak a gázzal,nem volt szabad fűtést kap-

csolni.

Legnagyobb fájdalmunk mégsem ez volt.,hanem a szobafogság...Ez volt a szörnyű.

Anyámék felfogása szerint csak az iskolába jövés-menés,és ahovaa ők küldtek ,oda volt

normális dolog menni. De időre ám!Ha csak tiz perc késés is volt,került le a vasutas

nadrágszíj,annak is a csatos végével zuhant ránk az ütés,nevelőapánk teljes

százharminckilós súlyával.

Ablakunk alatt hallottuk a gyerekzsivalyt,kacagást,szinte folyamatosan.Abban a

lépcsőházban,ahol laktunk,több gyerek is élt,de a környékről is összeverődtek:

ugróköteleeztek,fociztak,kergetőztek kint a jó levegőn. Nekünk maradt az ágy szé-

lén gubbasztás,még székünk se volt,onnan leskelődtünk ki,de ezért is szidás járt.

"Minek néktek barátnő?!Vízre visz,oszt szomjan jössz vissza!"Anyánk kedvenc in-

dokai közé tartozott ez is.Eltelt úgy a nyár,hogy a boltból való hazaloholás,az iskolá-

ból hazarohanáson kivűl nemigen voltunk levegőn,kivéve,ha moslékszállitás,vagy éppen

mezőre kellett dolgozni menni.

Eljött a tél.Az első havon csúszkálás hangjai,fel-felcsattanó kacagásai feltörték a

lelkünkre zárt lakatot: még nem is olyan régen mi is csússzkáltunk,kint a tanyán,,,

a tavon,mindenütt. Megszületett az elhatározás:másnap iskola után hazafelé,lent

maradunk kicsit,olyan nagy baj csak nem lesz belőle! Hát,lett...! A "kicsiből " több

lett,röpült az idő,befogadtak a gyerekek.Hógolyóztunk,csúszkáltunk,hidegtől,felsza-

badultságtól kipirult arccal,arra eszméltünk:szürkült. Rettegve indultunk fel a

lakásba.Nem sokat kellett beszélni,anyánk már indult éjszakai műszakba,foga

között szűrte a szót:" reggel megjön szolgálatból apátok,készüljetek rá,csúnyán

leszámol veletek!" Effelől kétségünk sem volt,de már csapódott is az ajtó anyánk után.

Vacsorát nem kaptunk, a kilátásaink pedig...fenyegetőek voltak.

Óriási élmény volt a siker.Ettől kezdve a mellettem elhaladó nagy gépek oldalszele jelentette a veszélyt,kis hiján az árokba dőltem tőle,de mégiscsak bekarikáztam a faluba.

Az öregmama is, és kelekótya neveltfia igencsak megbámult,a suhanc vihogott  is leplezetlenül rajtam,intézetből kivett gyerek volt,
a mama segitségnek vette magához.Nyomorúsága miatt másnak nemigen kellett,a mama meg még örült is tán neki: "ennek nem lesz nagy igénye ,a disznóólat se finnyáskodja le,ha takaritani kell". Egész nyáron egy szál gatyában,mezitláb elvolt,de három felnőtt férfi munkáját is elvégezte,még éjszakára sem engedték be a házba. Talán nem is vágyott rá igazán...jól érezte magát a jószágok között.
azok békén hagyták,nem szóltak rá folyton:"ne.te ne,mán megin há',a rossebb essen beléd,na gyere csak,ellazsnakollak én,azt a keserves" mert a mama,ha szükségét érezte,igencsak  jó erőben tudott lenni,kapta elő,ha mást nem ,a sámlit vágta hozzá.
Nem is figyeltem a vihogására,de az öregmama,rámkérdezett:"mi azt a büdös rossebbet műveltél,te lyány,hogy igy összemocskolódtál?" Akkor láttam csak,testszerte a sebeimet: véres sárrá száradt moslékos kulimász voltam végig....sokszor estem el,sértettem fel magam,de akkor  oda se figyeltem rá. Kint,a húzós kútnál a vályúk  mellett mosakodhattam meg ugy-ahogy.Elképzelhetetlenül jólesett a hideg víz,akkor éreztem csak: szikrázó napsütésben,kánikulában kínlódtam végig az utat,felforrt
még az agyam is. De bizony öregmamának is hasonlóan,mert rikácsoló hangon érdeklődött:"hun a moslék,te?! hát iszen félkannával csúfoskodtál ide,he?Anyád  akar ingemet félrevezetni,hogy hát kűdi a moslékot,felesbe akarja a disznót,oszt ennyit kűd,he?De a hizónak a fele kell majd neki,he?! Ej,de megtanitom én,merrűl nizze az eget!" Hát,addigra már én zokogtam!  Eszembe se jutott eddig,hogy hiány lesz a moslékból,annyira lelkiismeretesen lapátoltam két kézzel  mindig vissza,ami kiömlött...csakhát sokszor ömlött az ki.Most aztán lesz otthon verés,haddelhadd,ráadásul, a mostohaapám anyja,ajaj,nekem itt sosem lesz igazam!   Ezt sírva,kiabálva a rémülettől adtam ki magamból,annyira elkeseredve,hogy az öregmama szíve is megesett rajtam,ami nagyon nagy szó volt!
"Hát hogyan van ez....te gyerek.Hászen nem bírtad az a taligát tekerni,...mi? Hogyan is gondolták ezek...ilyen csenevész,semmirevaló
lyányra rábízni.Na,jó van,itt e köcsög jó hideg aludtej,oszt egyél kenyeret hozzá.Na. Visszafelé mán könnyebb leszen.Anyádékkal meg majd beszélek ,a fijam ugyis jön ,máma este itt teszi le a szógálatot."
Hittem is,nem is,hogy nem árul be,hogy meguszom verés nélkül .Hazafelé tényleg sokkal könnyebb volt,az üres kannák verték ugyan a bokámat,de mi volt ez a kijövetelhez képest?! Azért nem siettem....pedig már gyorsabban tudtam haladni.C sak most vettem észre
a falu utcájában fagylaltoskocsi is volt,nyeltem nagyokat a tikkasztó hőségben.Kiérve a faluból,madarak csiviteltek az útszéli csalitosban.később a jegenyefák takarták el előlem jótékonyan a délután hőséget ontó napot.

Hazaértem.Testvérem volt csak otthon,két évvel idősebb,de fizikailag kétszer erősebb is nálam.Anyánk mégsem őt küldte...ő volt az összes közül a "lelkem gyermekem",neki dugott mindig valamit,őt kimélte mindig mindentől,én pedig ugye a nem kívánt,nem várt gyereke maradtam mindig.Gátlástalanul vinnyogott a röhögéstől ,ahogy végignézett rajtam:"na,majd kapsz te,"lihegte határtalan jó-
kedvében,de engem már ez sem érdekelt.Bekucorodtam az ágy sarkába,kimerülve a kánikulai ötven kilométeres úttól,köszködve az émelygéssel,fejfájással.
Elaludtam.De sokat ám! Két napig nemigen tudtam magamról,csak hagymázas képek villantak fel,nyomasztottak álmomban is rettenetesen.Utóbb megtudtam,komoly napszúrást,hőgutát kaptam.
Hallottam arról is,öregmama "helyretette" anyámékat...dehát ezzel nem volt vége a biciklistúráknak:ezután is menni kellett,csupán eleve kevesebb moslékot pakoltak föl,mert már tudták: ugysem érkezik meg a többlet,nem érdemes annyira felmálházni.

Ma már, öregedő fejjel,el sem tudom képzelni,miért is volt ez a borzasztó nagy hajtása a munkának.Mostohaapám a MÁV-nál elég jól keresett,voltak juttatások,anyánk a konyháról -ahol dolgozott akkoriban- ételmaradékot is hordott haza,fizetése mellé.Jó ideig családi pótlékot,sőt gyerektartást is kaptak utánunk,mig meg nem esküdtek.Halkan beszélték a családban,hogy mostohaapám rendkivül
agressziv természete miatt egy életre csonkitott meg valakit,aki után mig az él,fizetnie kell.No és az ő gyerekei utáni tartásdijat...
Igen,igy kicsit érthetőbb az,hogy mi gyerekek kerestük meg ezeket a kieső jövedelmeket,hogy az másfelé vándorolhasson.De legalább időnként jól is laktunk volna...

Mostohaapámat "jól kellett tartani",mert hát mozdonyvezetőként kemény munkát végzett...Már a reggelije is tartalmasan készült,hatalmas adag tojásrántotta,ebédje rendszerint zaftos pörkölt nokedlivel,kenyérrel,és a táskába való nem állhatott akármiből: gyulai kolbász,sonka,szalonna,csülökhús, és hasonlók.Anyánk ezt biztositotta is számára ,na és a napi söradagot,igaz,ránk nem sok gondot vetett.örültünk egy-két szelet vizes cukrozott,vagy éppen étolajos kenyérnek.Híg krumplileves ebédként,és vacsorára ami maradék volt,esetleg épp a munkahelyéről hozott ömlesztett,tejesköcsögbe gyömöszölt "étel".Igy sikerült egy életre megundorodni a rizseshústól,mert valahogy az nagyon sokszor került haza,benne átázott papirszalvéta,de nem ritkán cigarettacsikk is.Ebből került a tányérra az ebédünk...

Anyánk jó szervező tudott lenni: rövid idő alatt kisajátitotta a konyhai ételmaradékot,még kölcsön kannákat is szerzett hozzá,igy már "nagyüzemben" szállitották mostohaapám pótkocsis motorján haza a 20-25 literes fémkannákba tömött moslékot. Igen,addigra azt is leszervezte,hogy disznóhizlalásra hordjuk kenyérhéjakkal együtt mostohánk szülőfalujába,ahol öreganyja felesbe  állitja be a hízókat..

Rejtély,hogy honnan,de szereztek egy ócska felnőtt kerékpárt is,ettől kezdve ránkborult az ég! Főként engem bíztak meg vele,hogy a
biciklire akasztott ,számomra borzasztó súlyos moslékkal kerekezzek ki a huszonöt kilométerre lévő faluba.Ehhez át kellett menni jócskán a városon,majd az országúton végig ,ahol leginkább a traktorok jártak akkoriban.
Ez a feladat a rémálmommá vált: vékony,gyenge testalkatommal meg sem próbáltam a városban felülni a megsúlyozott biciklire,ezért kilométereken keresztül toltam,kifelé a forgalomból.Bizony,olyanokat rántott rajtam az ingatag módon guroló, billegő rakomány -melyet szinte derékszögben kicsavarodva kellett tolni,másképp nem érte át a karom- hogy kis híján keresztül estem rajta. Végre valahára kiérve a városból,gondosan kivárva,hogy semmilyen jármü ne közeledjen,megpróbáltam  felülni a kerékpárra.Az első próbálkozások rendre eséssel végződtek,olyannyira,hogy a borulástól kiömlött a moslék is...marokszám szedtem össze a savanyú szagú ételmaradékot,tuszkoltam vissza a kannákba.Könyököm,térdem,lábszáram erősen felhorzsolt,bőrhiányos állapotba került, az út pora keveredett rajta a lecsurgó vérrel. Nem adtam fel. Sírva,fohászkodva,mérgelődve tucatnyi próbálkozásra,de felültem a kerékpárra,meglepetésemben  majdhogynem elfelejtettem nyomni a pedált is

Leggyakrabban délefelé jöttek meg,akkor már nem ájtatosan,hanem

általában virágos hangulatban.Könnyen csattant a pofon,robbant ki anyánk száján a 

fuvarost is megszégyenitő káromkodás,szitok,pedig még nemrég a misén gyónt...

Keresztyén emberek voltak min dketten.Húsvétkor vitték a szentelni való ételt

a templomba.Otthon vártuk,vártuk a  hazajövetelt,egyre rosszabbul  tűrve

kiskamasz szervezetünk követelőzését:nagyon éhesek voltunk!

Testvérem kitalálta: csak egy kicsit együnk a sonkából,tojásból,amiből szen-

telni iss vittek.Ettünk. Egy kicsit,meg még egy kicsit.Eszünkbe jutott,hogy

Húsvét van,igy lelkiismeretesen imádkoztunk is Jézusért. Utána pedig magunkért,

mert megint csak csábitott az étel illata,és még egy kevéskét elvettünk belőle.

Meg is bántuk,nézegetve a hiányt,bizony semmi jóra nem számithattunk...

Nem,nem vettünk el sokat,azt nem mertük volna! Egyszerüen csak vettünk

el,keveset,valamennyit,mert Húsvét ünnepén ugyanugy éheztünk,mint bármikor!

Lázadás volt ez? Lehet.De meg is hátráltunk,bújtunk a szobánkban,hallva a 

kulcscsörgést a zárban. Kis csend után Gyula apu hangja szűrődött be:" na,

menjél csak,intézkedjél.Fegyelemnek lenni kell.Büntetésből ma nincs étel a számukra.

Igyekezzél,megéheztem..." Anyánk igyekezett:olyan kegyetlenül elvert bennünket,

a húsvéti áldozása,gyónása után,alighogy letette kezéből a rózsafüzért,az a 

kéz már alkalmas volt az ütésre...mert éhenhagyott gyerekeei ettek egy keveset

Pedig,de sokat dolgoztunk azért a sonkáért,a mezőre vezényelve!

Keresztényként éltek kifelé,az éjféli misét sem hagyták ki soha. És egyetlen alkalmat

sem a verésre.

Költözésünket követően már a bérházban lakvaa,"apunak" kellett

szólitani Gyula bácsit. Egyszerűen belénk verte anyám,akinek a szíve

csak velünk szemben volt kemény,Gyula aput nagyon sajnálta a család-

jától "elszenvedett sérelmek " miatt.

Rendszeresen jártak vasárnapi misére,szépen kiöltözve,ájtatosan.Korán

indultak,anyánk beszólt hozzánk:"ne nyúljatok semmihez se,maajd jövünk,

akkor esztek".Savanyú képpel hallgattuk az intést,mert hát tudtuk:bizony,

nagyon fog már korogni a mi gyomrunk,mire enni kapunk... 

Biztosan nem akart előtte szégyenbe maradni,hogy nem nagyon ismerte már fel, leirni meg éppenhogy nem tudta a betüket.
Egyik este hazakísérte édesanyámat,aki maga elé parancsolt bennünket: "köszönjetek szépen,ez itt Gyula bácsi ,ezentúl sokszor lesz nálunk".Zavartan oldalogtunk el,magukra hagyva őket,a nagy pocakkal rendelkező,pedáns kis bajuszt viselő megtermett vasutast.Mert az volt,azt mondta rögtön magáról:"No! Hát,majd meglátjuk! Én a rend,a pontosság,a fegyelem híve vagyok!Ehhez tartsátok magatokat!"
Hajjaj.Néztük kint az udvar sarkában egymást,elhúzódva az orgonabokor mögé.Eddig is igencsak fegyelemre voltunk mi fogva...hát majd ezután?!
Megtudtuk hamarosan.Mire észrevettük,már oda is hurcolkodott,édesanyámmal a konyhában,a tüzhellyel szemben aludtak. Irigyeltük is a  jéghideg szobából őket!  Felgyorsult velünk a világ: ettől kezdve rohanásból álltunk ki.Rohanvást kellett sört hozni neki,naponta,hogy friss legyen.Ha sorba kellett állni,pár percet késtünk,már közölte:"megjegyzem ezt a magatartást.Nem felejtek."
 Eddig jó volt a bolti kenyér.Most már kora reggel indulni kellett az ugyancsak messze lévő sütödébe,hosszú,kígyózó sort kellett végigállni a friss,meleg vekniért.Nyeltem a nyálamat a meleg kenyér illata csiklandozta az orromat...igen,mert ez is az én "reszortom" lett.Ettől már csak a gyulai kolbász beszerzése volt a kínzóbb,mert hát a kenyérből csak kaptunk,kaptam,de a kolbászt csak megvehettem:ebből nekünk nem jutott...Vasutasként sokszor volt huszonnégy órás szolgálatban,akkor vitte a sok finomságot magával,dehát még többet volt otthon,valósággal vigyázzmenetben kellett  menetelni előtte.Édesanyámnak  mindez rendben lévőnek tűnhetett,mert teljes volt az egyetértés.Igyekezett is erről biztositani a választottját,olykor tettleg is:ha Gyula bácsi szóban fegyelmezett,ugy is,hogy akár órákig kellett előtte állni,hallgatni,édesanyám megtoldotta egy-egy nyaklevelessel,hátbavágással.

Mai napig nem tudom mi volt annak az oka,amikor egy nap hazaérve iskolából édesanyám rám szólt:"na,eridj csak az orgonabokorról vágjál le egy jó vesszőt" érdekes,de szerencsétlenségemre nem szólalt meg bennem a riasztócsengő! Vágtam egy jókora vesszőt,mégpedig dupla ágút! Jó,egészséges vessző volt,nyers,alig bírtam elvágni.Gyanútlanul vittem le,a pincébe.Ezek után már csupán a vessző suhogása,kegyetlen csípése a nyers ágnak,ami duplán csapódott hátamra,ahol ért, és édesanyám ziháló szidása "hát ezt érdemlem én,hát süllyedjek el miattad,majd most megemlegeted,"ez volt ,amire emlékeztem.Egy darabig.No meg arra,ahogy fejemet karolva.fogva-védve fordultam el a vesszőcsapások elől,láttam meg a Gyula bácsit,az ágy szélén ülve,furcsa elégedettséggel az arcán szemlélte az előtte zajló vesszőzésemet....Azután 2-3 napig nem tudtam a világról,édesanyám ájultra vert,Gyula bácsi  pedig végignézte.Nem tudtam meg soha,mi volt a bűnöm,csak annyit: Gyula bácsi hergelte fel édesanyámat a "viselt dolgaimmal".
Ezek után érthető,ha nemigen akartuk-én biztos nem - "édesapának" szólitani..Ő volt a becsapott,az áldozat,az,akit kihasználnak,tönkretesznek,de ő ezt most már nem hagyja! Ez volt a vezérfonal,amivel kezdte az esti mondókáját,amit édesanyám együttérzően hallgatott,sajnos mi is,behallatszott hozzánk.Igy tudtuk meg elvált felesége "dolgait" öt gyermeke "hálátlanságát" vele szemben,pedig csak jóra,szépre akarta őket nevelni,de nem hagyta fegyelmezni az asszony... hát,édesanyám hagyta,sőt! igencsak vállalta a fáradtságos munkát...! Amikor egyik nővérem -már kereső volt-  néhány perccel később ért haza este,mint ahogy  Gyula bácsi előirta, édesanyám készséggel tett eleget a "fegyelmezésnek":kizárta a testvéremet. Hiába könyörgött az ajtó előtt,édesanyám még meg is fenyegette:takarodj innen,te büdös..ahol voltál ,kotródj az ajtó elől,míg nagykéssel nem megyek ki!" Gyula bácsi helyeslően  dünnyögött a meleg takaró alól,esti sörözésén túl. Megdermedten hallgatóztunk,nem hittünk a fülünknek,megrettentünk tőle,ahogy világgá zavarták késő este a testvérünket....

Egyetlen vigaszunk volt,szigorúan tiltott és titkos tevékenység:megdézsmálni a

mélyben illatozó gyümölcsraktárakat.Már délután figyelni kezdtük,melyik kofa mikor

indul haza,ki várható,hogy lejön a rekeszét megnézni,aztán már indultunk: nekem

álltak bakot a nagyobbak,igy sovány kis testemmel átfértem még a legkisebb ré-

sen is,kiadogatva a zsákmányt.Sosem kaptak el bennünket,de ez a lehetőség segitett át

bennünket a gyakori éhezéseken,vitaminhiányos,szegényes étrenden.

Decemberben csodás fenyőillat lengte be még a fénytelen,sötét pincelyukat is...

Vártuk,jaj,de vártuk a karácsonyt! Lestük a csillogó kirakatokat,vacogva,mert se éj-

jel,se nappal nem bírtunk átmelegedni.Nem volt hol.Este betapogatózva a vaksötét

helyünkre,ketten bújtunk ágyba nővéremmel,egymást melegítve rángatóztunk szinte

 a remegéstől, a fűtetlen,földalatti lyukban.Vastag dunyha volt rajtunk,de olyan

nyirkos,vizes,hogy nem melegedett fel,még alábújva,leheletünktől sem.Szinte dermedten

feküdtünk,vakarózva reggelig.Szedett-vedett gönceink voltak,örökké fáztunk.

Egyik reggel finom illatra ébredtünk:fenyőillat! ugrottunk föl,és valóban,ott állt egy

kicsi kis csenevész fácska,kevéske szaloncukorral dííszitve...a legszebb volt,mit éle-

tünkben láttunk! Csodáltuk....néztük,szagoltuk,mint kis állatkák a hihetetlen zsákmányt.

Vacogva,mezitláb a nyirkos,hideg földön,magunktól kezdtük el imádkozni,áhitattal,

könnyesen.

Visszabújtunk a dunyha alá,onnan lestük a konyhaajtó résén vetett félhomályban.

És előjött belőlünk a GYEREK. Összenéztünk,és indultunk vissza a fácskához,de már

mohón,nyálunkat nyelve:ragadozók lettünk! Először hátulról vettünk le egy-egy szem

konzumcukorkát.Egyben nyeltük le,és sorra még jó néhányat,mire észbe kaptunk.

Ajaj,nagy bajban leleményes a gyerekfej! Kilopakodva apró széndarabkát csempésztünk

a sparhelt alól,azt csomagoltuk az üres papirba,szinte hittük is:nem lesz itt semmi

baj! Ilyen buzgó imádkozásra,ami anyánk bejöveteléig tartott,egyikőnk sem emlékezett

...arra viszont a mai napig is emlékszem.,igen élesen,ami eztán következett:anyánk 

csak ránézett a fára,és már rántotta is le rólunk a dunyhát.Érzékenyek voltunk né-

hány napig egy-két testrészünkre ,alaposan ki is sírtuk magunkat,de mindez semmi 

volt ahhoz képest,amit anyánk mondott: "elvetemült bűnösök vagytok! Az Úristen

odafenn látta,mit tettetek,a Kisjézus nem fog megbocsátani nektek,pokolra kerül 

a lelketek" ezekért a szavakért sirdogáltunk még órákig: félelmünkben, bűntudatunk-

ban,szégyenünkben:megettünk néhány cukorkát a fáról..magunktól imádkoztunk a

Kisjézushoz,bocsássson meg!

Valahogyan ez a Karácsony is eltelt.Mióta eszemet tudom felnőttként,mindig szórok 

szaloncukrot a fa alá...onnan szedegették,aki enni akart,én magam is.

Soha többé nem tudtam az ágakról levenni,csak az Ünnepek után.

Eljött a tavasz is.Egyre gyakrabban jártunk fel sütkérezni a gyenge napfényre,bár-

hol jobb volt,mint a mélyben lennt,sötétben,hidegben.A pinceajtónál üldögélve hallottuk

meg anyánk dúdolását.Összenéztünk.Egymás után lopakodtunkle,sündörögve a konyha-

részbe,megnézni,mi történt? Nem voltunk mi énekszóhoz szokva...anyánk fateknőben

mosott,mosószappannal,gyökérkefével besegitve a szennyesebb daraboknál.Énekelve

ránk mosolygott...munkába indulásakor nagy gonddal tűzte fel dús haját.Nagyon meg-

változott egy idő óta,nemigen tudtuk kiszámitani a hangulatát.

Már egész jól ment neki az írás,valahogyan sikerült rábeszélni,hogy engedje meg-

tanitanom rá.Bizony nagy tudásom volt már nekem akkor,harmadikba jártam.Büszkesé-

gemben ajánlottam én,nagy meglepetésemre anyánk kapott rajta,igy naponta gya-

koroltuk a betűvetést: a régi palatáblás elemistakori emlékei is kezdtek életre kelni.

Hamarosan aztán megtudtuk a nagy buzgalom okát: udvarlója van anyánknak!

Járta a hivatalokat,küzdött az éjszaka leple alatt elfoglalt lakásért.

Nekifeszült a gyámügyiseknek,el ne vegyenek  bennünket...honnan volt annyi ereje?

   Húsvét lett,langymeleg,virágillatú. Ismertük már a környéket,szomszéd utcákat,

tereket,templomot,módosabb házakat,sarki fűszerest. Talán a kisboltból kiáradó

édességillatok adták az ötletet:kislány létünkre locsolóverset kántálva elindultunk,házról

házra gyüjtögetni. Vékony,mezitlábas lábszárunk,plezuros, csont-bőr karjaink ön-

magukért beszéltek...késő délutánra cekkerre való tojást,süteményt,de még fa-

sirtot,kolbászt,sonkát,kalácsot cipeltünk haza. Hát még a büszkeségünk! Nylonzacskóban

izzadt,maszatos markunkban szorongattuk az összegyűlt ötvenfilléreseket,de akadt

forintos is jónéhány! Dagadoztunk a büszkeségtől: mi is gazdag húsvétot fogunk ám

ülni!

Láttunkra anyánk erőtlenül eresztette le nyaklevesre emelt karját,eltünésünk miatt,

mi pedig gyermeki őszinte,ragyogó szemekkel lestük: mi lesz most?! Kéregetni nálunk

tilos volt.Igazunkat is éreztük viszont: mi megdolgoztunk a "zsákmányért" énekel-

tünk,szavaltunk,lábunkat jártuk le,hát néztük,mit szól anyánk? Nem szólt semmit.

Szemei könnyektől csillogtak.Nem tudta elsírni őket...ott rezegtek a pilláin. Messze-

messze,talán egy másik világba nézett el,hálásan,köszönve az ott levőnek a minden-

ható jóságát.

A sors úgy akarta,mennünk kellett az "új" otthonunkból. Anyánk mindent megtett,

mindenütt járt,dehát...túl szép lett volna az a lakás nekünk,nincsteleneknek.

Másnak volt szánva.

Hamarosan értesitést katunk:karhatalommal költöztetnek bennünket egy szükséglakás-

ba.Ez ellen apelláta nem volt,rendőrök,hivatalos emberek jelentek meg,teherautó 

is jött:hamar végeztek a felpakolással...

Nehezen szoktuk meg a dohos,nedves pincelakást,ahova érkeztünk.Azelőtt,  a  tanyán

szabadon élhettünk,nagyon is szabadon.Ismertünk minden fát,bokrot,kiserdőt, a ta-

vakat,békákat gyüjtöttünk,csúszkáltunk a jeges tavon,levegőn,a természetben éltünk.

Most,  a gyümölcspiac raktárhelyiségeinek egyikét " lakásnak" kinevezve,mélyen,sok

lépcső alján nyilt az ajtó: a háromgyerekes anyának ezt adták.Kis lyuk volt a konyha,

oda állitottak be egy sparheltet,ezen főzött,vizet melegitett anyánk,de fuldokolni

lehetett a visszaáramló füsttől.Másik lyuk  a "szoba volt",  fütési lehetőség

nélkül.Reggelente utálkozva kerülgettük  a lépcsőfokon csillámló nyomokat:rengeteg

meztelen csiga vonult keresztbe-kasba a nedves mélységben,hagyta ott ragacsos

csíkjait.Később már szinte élvezettel szórtuk be sóval,próbáltuk pusztitani őket,ke-

vés eredménnyel.Néha egy-egy tetemen elcsúszott valamelyik kofa hangosan

káromkodva.Kis elégtételt éreztünk: nekünk a konyhánk,szobánk is ilyen volt:ned-

ves,földes,csúszós a nyiroktól.Irtóztunk bemenni esténként a szobába lefeküdni,

csak a konyhából szűrődött be némi fény,amit a petróleumlámpa adott. Ablaknak

nem nevezhető kis vágat volt fenn a magasban.Hatalmas termetű asszonyság lakott

ott,közel az ablakszemhez,időnként úgy ült ki,hogy hatalmas tompora még azt a

kis fényt is takarta.Gyűlölt bennünket,naponta lekiabált a pincébe:"mocskos 

népség,svábbogár pincelakók!" Félve,leselkedve mentünk fel,nincs-e ott? nem kap-e

el? Igyekeztünk ám egész nap az udvaron lenni,annyira szörnyű volt az a lyuk.

Vigyáztunk mindenre,kitértünk mindenki elől,éreztük - mert éreztették velünk -

"kegyelemből" kerültünk oda.

Városlakók lettünk.Éjszaka lopóztunk be,nem érezve a fagy szoritását sem.A szikrázó

hó kérgessé keményedett szélének durva horzsolását sem,meztelen,meg-megbicsak-

ló bokáinkon.

Anyánk ment elől,a nagydunyhát pokrócba batyuzva kötözte hátára,s nem lehetett

látni,csak a feketéllő gumicsizmát a kékesen világitó havon.Libasorban botorkáltunk,

baktattunk utána: egy-egy nagypárnával a hátunkon,mi a két kisebb,a nagyobb nő-  

vérem szintén dunyhával zárta a sort. Félálomba dermedve a hideg éjszakától,a

szokatlanul hosszú gyaloglástól,értük el a városi fényeket. A kíméletlen hideg jötékonyan

vonta be sajátos érzéstelenitőjével felsebzett bokánkat.Tágra nyílt szemmel neszel-

tünk rá a számunkra sötét,elutasitó ablakaival is meseszépségü,amúgy fényesség-

ben fürdő városra.Anyánk egész úton hallgatott,konok elszántságát az ösvényt  ta-

posó kemény lépéseiben árzákelhettük. Szólalni sem mertünk...egyszer csak hirte-

len megállt.Szegény nővérem elbambulva az éjszakai város csodáitól neki is ütkö-

zött: a nyakleves csattanását tompitotta a sok gönc,amit induláskor magunkra

aggattunk.Felcakkanni készülő,halk nevetésemet anyám tenyere fojtotta belém,

ahogy szinte hang nélkül sziszegte el:"még levegőt se vegyetek!Ide most bemegyünk

halkan,lábujjhegyen,fel ne verjétek a házat!Nyitom az ajtót,surranjatok befelé,nyikka-

nás nélkül!" A nagyudvaron szinte átlibbentünk,szemünket le sem véve a hívogató

nyitott ajtó sötéten ásitó négyszögéről,ami hangtalanul csukódott be mögöttünk.

Odabent jó meleg volt,padlós szoba,sötétség..ezt megszoktuk: a tanyán is csak a

pertróleumlámpa világitott.Anyánk már teritette is le a nagydunyhát,takarónak rá egy

pokrócot:"itt maradjatok,aludjatok.reggelre megjövünk,pisszenés se legyen,ha meghalla-

nak a szomszédok,rendőrök visznek el!"Azzal a nővéremmel együtt térültek is ki az aj-

tón.Egymáshoz bújva,amúgy ruhástól,rémülettel telve aludtunk el.Hat és hétévesek

lehettünk...éreztük a "tilos út" veszélyeit zsigereinkben,ha felfogni nem is tudtuk azt.

Hogy, hogy nem,reggelre az ismerős,keserű,cukor nélkül kapott cikóriakávé illatára

ébredtünk.Mint a kis békák pislogtunk körbe a szobában:szép tágas,világos,alig-alig

bútordarabokkal.Anyánk nem hagyott sok időt a csodálkozásra,adta az utasitást :

"lapulni,nem pisszenni!"Két napig ment ez még igy,addig behordták nővéremmel azt a

kevéske holminkat,edényeinket,egyebet.Negyednapra kiderült ottlétünk:ellenséges

kiabálások,ajtódörömbölés,fenyegetőzés a szomszédoktól,de jöttek ám aTanácstól

is!Anyánk harcolt heteken át egymaga mindenki ellen,értünk,alakásért.Éreztük anyánk

erejét,tiszta szándékát a gonoszul villogó szemek kereszttüzében,egyre bátrabban

és magasabbra emeltük szemünket,állva a rikácsolásokat.Lassacskán az udvarra is

kimerészkedtünk,bátortalan,reszkető inakkal,mint védtelen kis állatok,riadtan,ugrásra,

menekülésre készen.Éheztünk.Örökké éhesek voltunk.Anyánk ötünkre keresett,éjsza-

kai műszakot vállalva, a nappaltól,az emberektől jobban tartott,mint a sötét éjszakától.

Ő bezzeg száguldott le a dombról,egy valahonnan felkapott vasvillával hadonászva,

folyamatosan ordítozva,hogy ekriassza a farkast. Nővérem csak ekkor vette észre

veszedelmes kísérőjét,ki is tört rajta a rémület,mely erősebb volt,mint bátyánk uta-

sitása:futásnak eredt,fel a dombra!Kis piros kabátja repült soványka testével  a

fehér havon,robbant be a pitvarajtón,nyomában a bátyám csapta be maga után

már a konyhaajtót.Veszettül ugattak a kutyák,egészen a bejáróig kirohanva.Per-

cekig tartott a zihálással tarkított döbbenet: akkora volt a csend,mi többiek moc-

canni sem mertünk.Bátyánk lassan összeszedte magát,nővéremet kihámozta a

kabátjából,csodálatos szelíden  kérdezte:"hová indultál,te?" -"Hát,csak anyu után 

akartam..."de már sírt is.Pityeregve bújtunk össze vele,ölelgettük,örültünk egy-

másnak,csak bátyánk húzódott félre,kifelé hallgatózva."Na,megétetem a jószágot,

maradjatok bent!" Szigorúbban nem is nézhetett volna ránk,de nem is kellett! Eszünk-

be sem jutott volna kimenni! Lestük a konyhaablakon bátyánkat,csak jöjjön már befelé!

Megkönnyebbültünk,hallva,ahogy a havat veri le csizmájáról a pitvarban.

Újból jókedvre derültünk,s már hancurozva sütöttük héjában a krumplit a sparherton.

Éjszaka szörnyű lárma vert fel bennünket: a kutyák eszelős ugatásán túl,a  disznóvi-

sitást és valami nagyon mélyről jövő hátborzongató morrantást,hurrogást hallottunk.

Levegőt sem mertünk venni félelmünkben.Bátyánk már kapta is magára,ami ruháját

érte,tépte fel az ajtót,vasvillát ragadva a pitvaron: orditott a farkasra,és éreztük,ebben

az orditásban saját félelme is benne volt! Rohant a disznóólhoz,látva,hogy alá-

kapart a farkas,úgy kaparintotta meg a malacot,amit a kutyák sem tudta,mertek el-

venni tőle.Szegény,tanyasi élethez szokott kutyáink,saját rémületüket lépték túl,ami-

kor a legbátrabb üldözőbe vette a vadállatot. Bár ne tette volna! Valahol,messze a

hóvilágos sötétségből  hallatszott az összekeveredett vonítás,ugatás,hörgés,majd

előtántorgott a konyhaablak fénykockájába a szörnyen megtépázott,több sebből

vérző kedvenc kutyánk.Bele is pusztult ebbe a harcba bátor pulink.Alighogy megérkeztek

anyámék,még elbúcsúzott tőlük hűséges,bogárfekete szemének alázatos pillantá-

sával. Anyámék hitetlenkedve hallgatták a beszámolót,hibáztatva önmagukat az el-

utazásért,de örömmel látva,hogy nagyobb bajunk nem esett.

 Akkor indult meg a hadjárat a farkas ellen.Vadászok érkeztek,tervszerüen kezdődött a

hajtás első napja,még eredménytelenül.  Ezután érthető,hogy a vér fagyott meg ben-

nünk,mikor már a sötétben erős kutyaugatástól kísérve,nagy dobbanásokkal a hótól

szabadulván,a városban lakó szöszke nővérem és kisebbik bátyám szinte beestek a

konyhaajtón! Tátott szájjal meredtünk rájuk,amit ők észre sem vettek.Egymás szavába

vágva mesélték,hogy a kékesfehéren világitó havas mezőn,valami jókora nagy kutya

követte őket,csak a tanyákról kifutó kutyák vad ugatására maradt el,itt szinte a bejá-

róban...mesélték,közben lekabátoltak:akkor vették észre a döbbent csendet,rémült

arcokat,ahogyan meredtünk rájuk....Anyánk fogott hozzá,hogy elmondja,mi is történt

a mi tájékunkon.Hallgattunk,csendesen sirdogálva,hogy mekkora veszélyben volt bátyánk

is,kisnővérem is,hogyan pusztult bele legkedvesebb kutyánk,és most...most majdnem

szöszke testvéremék estek áldozatul!

Ezen az éjszakán nem sokat aludtunk,hallgattuk egymás szuszogását,a kinti zajok-

ra füleltünk,csontjainkig férkőzött a testet öltött rémület:íme,testvéreink,akik sem-

mit sem tudtak a farkasról,mekkora veszélyben voltak!

Másnap délután jött a hír:kilőtték a nagy hideg miatt a román hegyekből átkóborolt

farkast.

Pár évvel később a megyeszékhely múzeumában láttuk kitömve...

Álltunk előtte,és könnyeztünk.Néhány látogató jól megnézett bennünket,azt gondol-

ván:szegény gyerekek,biztosan sajnálják a farkast!

Nagyon kemény tél jött ránk,sok évvel később is felemlegették az emberek.

Szenvedett tőle ember,állat,minden,ami csak élt,az erdő is.Hangos reccsenéssel

zuhantak puha,hófödte ravatalukra combnyi vastagságú ágak a fagy szorításá-

ban,a hó súlyának nyomása alatt. Riadt rángás futott végig földalatti üregében a pocok 

bőre alatt a rémülettől...Dermedt félelem szorította az erdő fogyatkozó lakóinak szívét.  

A hóesésnek sose akart már vége szakadni,jégvirágos ablakunkon órákig tudtuk bámulni

a mesés látványt. Leállt a tanítás is,szóltak a tanyaközpontban,nem jár a kis munkás-

busz a cudar idő miatt. Az embereket,akiket hajnalonta munkába vitt,majd fordult az

iskolásokért,óvodásokért,fagyszabadságra küldték.Iskolát,óvodást be is zárták. Beszél-

tek ám mást is,de azt csak félsuttyomban,a Tsz elnök tiltotta volna az effajta rio-

gatást. Egyre többen  merték állitani,hogy bizony farkas jár a tanyavilágban. Eleinte

csak afféle szóbeszédnek vették,de mostanra már minden harmadik,negyedik tanyá-

nál történt valami. Egyik helyen az öreg Julis néni nyomában járva,a tanyaközponttól 

egészen hazáig követte az öregasszonyt,aki csak a kiskapuba érve fogta fel,hogy amit

lát,az nem kutya,de nem ám! Ilyen gyorsan régen senderült be a pitvarajtón! Másik

helyen a kapugödörében kúszott be a a jószágudvarra,istenes riodalmat keltve a lá-

basjószág között,de zsákmány nélkül iszkolt el. Akkor kezdték igazán komolyan venni

amikor a nagy hideg miatt muszáj volt hozzányúlni a mezőn hagyott szénaboglyához is:

kell a jószághoz,az áttelelésshez.Az erdőkerülő és komája volt a fuvaros,lovas szánon

siklottak ki a mezőre. Kerültek egyet a boglya körül,de még meg sem álltak a deresek,

egy hosszú,szürke árnyék vágódott ki a megbontott boglyából! Mire a kerülő észbe

kapott,már csak a tollas kalapot tolta tarkójára,egy cifra mondás kíséretében:hát,

komáűm ez biza farkas vót! Innentől már szabadabban merték  emlegetni aze mberek,

jöttek is a tiltások sorra:  se asszonyt,se gyereket egyedül nem engedtek ki a tanyák-

ról,éjszaka fokozott gonddal zárták a jószágot. Mintha a  toportyán is tudta volna,hogy

ő már most "hivatalosan" is létezik,felbátorodva el-elkapott kisebb jószágot,egyre bel-

jebb merészkedett. 

Anyámék nem voltak eljárósok,úgyszólván sehová.Elég gond volt a kosáralja gyerek,a 

jószág,a temérdek munka.Mégis, ezen a télen a lakodalomba szóló meghívásnak nem

tudtak ellenállni. Kedves húgánakleányya esküdött néhány faluval odébb,anyám szülőfalu-

jában.Hívta,vonzotta valami,nem csupán a keresztgyereke esküvője,hanem a régen

látott rokonok,miegymás. Esténként a közös dunyha alatt fülelve hallottuk beszélgeté-

süket:menjenek,meradjanak?mennyibe is lenne az? Osztak,szoroztak.Na,meg itthon.A

gyerekek. A jószágok. A sors is úgy akarta,idősebb bátyánk látogatott ki hozzánk a ta-

nyára,megoldódni látszott minden. Szívesen vállalta a felügyeletünket,a jószágok ellá-

tását,sőt,a farkast emlegetve,nagyobb kedvet is kapott a tanyán maradáshoz.

Szavát adta,ki nem enged mozdulni bennünket,percre sem! Anyámék hajnalban in-

dultak el,mi még békésen aludtunk akkor.Jól telt a napunk,örültünk bátyánknak,aki ki

nem fogyott a mókákból,szeretett beugratni minket,kicsiket,aztán ő is jól mulatott.

Már belefáradtunk a játékba,a nagyobbak a jószágetetéshez készülődtek,mikor egyik

nővérem megsértődött valamin. Csak arra eszméltünk fel,hogy bátyánk elkurjantotta

magát:"te,hogy az a !"Ugrott ki az ajtón,mi zúdultunk után.Már akkor nővérem a domb 

alján kapkodta lábait,a kisakácos melletti gyalogösvényen. Erősen szürkült,aze rdő sötét

leheletét az irtáson elterülő hó fehérsége ellensúlyozta,talán ezért is vált el olyan élesen

a tuskók mellől egy hosszú árnyék.Párhuzamosan közlekedett nővéremmel,de ék alakban

egyre közelebb kerülve hozzá.Bátyánkból valósággal kiszakadt a kétségbeesett üvöltés:

"fordulj meg,ne lassits!ne fussál!!Lassan!!"

A nap fénypontja az este volt,vacsoraosztással.Ilyenkor érthetetlen

módon ismétlődve,újból és újból tele lettem reménységgel.Éhségtől

fájó,lapos kis hasam még kisebbnek,még horpadtabbnak tetszett.

Sorakoztam lelkesen a vacsoráért,igen,sorakozni kellett,mert mindig

félretoltak,löktek,de egyszercsak mégis vacsorához jutottam. Pillanatokig

tartott a csodálatos érzés,amit a meleg étel okozott:pár falat után elő-

ször csak bokán rugdosással,de már rögtön karomba csíípéssel jobbról

is,balról is támadtak rám testvéreim.Ők már meg is ették amit kaptak,oda

kellett  adnom az enyémet. Nem ritkán a felmázolt földes padlón kötött ki

kevéske adagom  aa tusakodásban. Anyánk lerendezte pár nyakleves ki-

osztásával,és már zavart is lefeküdni bennünket.Ha sírtam,többet kaptam

 a "pótvacsorából",igy hát eszmélésemtől kezdve pár év alatt leszoktam

róla. Nem sírtam már. Akkor sem,mikor anyánk an nyira vert,karja majd le-

szakadt,zihálva szidott,kifulladva lihegte az arcomba:nem tudsz te sírni?!

dacolsz velem?! Én csak felfelé néztem,egyre magasabbra,vajon ezt is

látja a Jóisten...?Mindig azt hallottuk,Ő mindent lát...

Később, ha anyánk belökött valamelyik sarokba,elfáradva a veréstől,és

nem látott senki,ott sírtam.Sokáig. Álomba sírtam magam.

A kisakácosban voltam tehénre őrködve,mikor kitaláltam a megoldást:

nem messze a temető,nyílik az orgona,anyámat meglepem vele.Nem jár-

tam még iskolába sem,de megtettem a félelmetes utat,mindenre képes

lettem volna a szeretetéért. A temető legszélén már nyílott egy nagy bokornyi

lila orgona,onnan tépdestem le valamennyit,nem érve el rendesen az ágakat.

Annál boldogabban talpaltam a tavalyi szúrós gelicsán tüskék tél ette marad-

ványain,csak mielőbb hazaérjek!

Hátam mögül kaptam elő,és nyújtottam anyánknak a virágot,kitárult lélekkel,

hangtalanul. "Honnan? szólt rekedten. -"A temetőből "suttogtam áhitattal.

Hatalmas csattanásssal cserdült a fülem tövén az ütés,elszédültem,lerogytam

a szemem előtt táncoló,szikrázó karikák közé. Homályosan láttam anyánk

alakját,távolinak éreztem  a hangját is: "no,hiszen hát...virágot lopni.nem bűn.

Ejh,mindegy,eridj dógodra"! Mégis ő fordult ki a konyhából,otthagyva zúgó fejjel,

feldagadt arccal. Vitte a virágot....láttam. De mást is elvitt,elvitte azt a maradék

reményt,amivel hitegettem magam: tud az én anyám engem is szeretni.

Maszatosra pityeregtük magunkat,rosszul viselve,hogy a hőség is egyre

nagyobb lett.Át-átnézegettünk a szomszéd kerítésén,amennyire engedte

az elhanyagolt kert,nem lakott ott senki. Csábított,hívogatott bennünket

az öreg cseresznyefa pirosló,roskadozó fürtjeivel.A léchiányos,rozoga keritésen

könnyű volt átjutni,de csak néhány szemet tudtunk elérni a csodálatos gyü-

mölcsből,mely egyszerre oltotta szomjúnkat, éhségünket. Erőlködésünket

borzalmas káromkodás akasztotta meg: megjött anyánk egy férfival. Talán

ott és akkor szembesültem először a kegyetlen valósággal:anyám mennyire mér-

hetetlenül tudott gyűlölni egy kisgyereket,engem.Nővéremet bezavarta a ház-

ba,engem elkapott, a diófa alatti nagy ácsolt asztalra hasrafektetett.Villámgyor-

san került kezébe valamilyen bot,amivel a fejembúbjától a lábamujjáig vert végig

és vissza,és végig,és vissza,ködösülő tudatomban még hallottam a hangját:"nézd,és 

nem sír,látod,az anyja jóistenit,hát nem sír!" záporoztak az ütések tovább...felsejlett

egy férfihang is:"hagyjad már,...még megölöd".

Testvéreim mesélték el -sok év múlva - akkor fordult először szembe,mégpedig

színózanul ! Isti bátyám anyámmal.Otthagyva az asztalon ájultan,véresre verve

látott meg,és azt,hogy anyám borral kínálja férfivendégét ,akit a kapun át

hajított ki,anyámnak pedig kontyába ragadva,arcába suttogta"karóba ültetlek,ha csak

egyszer is bántani mered a magad szégyenét!" Azért suttogta,hogy a kisebbek ne

hallják,amit a nagyobbak már tudtak: bizony,az akkori cigányvajda volt az én apám..

azért akar a "szégyenétől" szabadulni anyám,azért szúrkálta  magát kötőtűvel,hogy

csak vérzett,de én maradtam,lúgot használt,de ő nyomorodott tőle,hozzám nem

ért el,asztalról ugrált le,de én talán még élveztem is odabennt a "játékot"forró vízbe

ült,de nekem nem ártott. Vajákos asszonyhoz ment,annak a munkadíja először el-

vitte tőle a fináncok elől eldugott dohányleveleket,aztán jól megkínozta,hogy hetekig

görcsölt,vérzett,talán már örült is a sikerben reménykedve,de én csak megmaradtam.

Eközben már már suttogták titkát,apám részegen hol ezért,hol másért,de ütlegelte,

emlegetve az ott állomásozó orosz katonatisztet is,akitől Vali nővéremet származtatták.

Ezért  (is) elégelte meg bátyám a sok kegyetlenkedését,az "összeszedett" ártatlan

porontyok miatt,ezért koöntyolta meg anyámat. Én újból egy összetört,véres csomag

voltam,hogy hanyadjára,ki tudja azt már?! Újból hetekbe telt,míg lábra álltam,de anyám

nem változott. Talán,hogy saját magát védje bátyám irtózatos fenyegetésétől,talán

önnönmaga hirtelen indulatától is tartva,legtöbbet eltávolitott a ház közeléből is.

Egyre többször zavart ki libát őrizni,tehenet legeltetni sokszor egész napra. Igy nem

voltam szem előtt,de mással sem voltam...magányosnak éreztem magam a nagy

családban,ahol csak estefelé láthattam,hallhattam a többieket.Pásztorkodásomban

igyekeztem egyre többet a kispatak körül lenni,rákaptam  a vöröshasú  kisbékák

gyűjtögetésére.Később valamiféle befőttesüvegbe gyömöszöltem őket, elszöktek,

másnap pótoltam...magamban jártam,magamban beszéltem. Néha hallottam távolról

testvéreim nevetését,kiabálását,de nem mehettem oda. Nem csoda hát,ha elhúzódtam

akkor is,mikor éppen együtt lehettem a többiekkel. Sokszor szórakoztak velem,rajtam,

én voltam a legkisebb.,legvéznább,a "vakarék". Eljátszogattam magam,játék nélkül

ugyan,ami annak nevezhető lett volna,elvették a nagyobbak,könyörtelenül csavarintva

egyet-kettőt a csuklómon,ez főleg Vali módszere volt, megtoldva egy-egy  hátba-

vágással,fenéken billentéssel,nem ritkán hason értem földet,úgy sirattam magam.

Rajzolgattam  a porban,guggolva az árnyékban,már május felé még a kiközösités is

másként esett.Illatozott a kiserdőben megbúvó ibolyaszőnyeg,a téli avar alól óvatosan

kikandikáló,madárdalra kiváncsi fejecskéjükkel.Ilyenkor már mezitláb sem volt hideg

a kis tó környéke,még a nyirkos,savanyúszagú erdőalja sem nagyon.Elvágyódást érez-

tem rettenetesen! Kisgyerekként nem tudtam mi az,ami elmenésre,valami megtalálá-

sára,megkeresésére késztet,ami sürget,csak vettem a hatalmas levegőt,és sokszor 

elsírtam magam.

Csúfoltak is emiatt a többiek.Hamar magamra maradtam én,néhány évesen az éle-

temmel.Nem tudtam okát,nem fogalmazhattam meg tudatlan kis eszemmel,de érez-

tem hatalmasan,hogy nem kellek.Szomorú,sovány félretaszitott mindennapjaimat

egyedül éltem meg.Annyira egyedül,hogy megrémültem tőle. Megrémültem az óriási

csendtől,nyikorgást hallva a hátam mögül,mígnem rádöbbentem: én "nyikorgok",miköz-

ben forgatom a fejem...ki is rohantam egészen a dűlőútig,hátha jön valaki! Bárki...

csak ne legyek egyedül. Szeretetre vágytam,odabújásra,simogatásra,melegségre,

valahová tartozásra:légüres térben éltem.

Az a házasság,melybe belekényszerült anyám,egy eszelős verekedés után

végleg szétcsúszott. Anyám a végletekig felhergelve a sok megaláztatástól,

ütlegtől,amit apámtól kapott,szembefordult az "urával"...úgy szedték ki a

kezéből a nagyobb gyerekek:irgalmatlanul elverte az alacsony,vékonydongájú

apámat,a jó karban lévő,munkától edzett anyám.

Még aznap este leválasztotta az egyik szobát -bútordarabot tolt az ajtó elé-

magához vett bennünket,a három kicsit, a négy testvéremet pedig otthagyta

apámnak...Kemény volt a szíve nagyon.Hallottuk,hogyne hallottuk volna,ahogy

sírnak odaát a másfél, vagy éppen három évvel "idősebb" testvérek...még ők

is kicsik voltak. Anyám megfőzte a vacsorát, nekik nem főzött senki. Kisebbik

bátyám szűkölve sírt,"idesanyám,adjon enniii,éhes vagyok!!" Nem kapott. Ő

sem,és a többi otthagyott sem.

Rövidesen költözés lett ebből,ugyancsak vidéken,udvaros - kertes házba fogad-

tak be bennünket. Mesélték bátyámék,ők nem tudták előre,úgy mentek isko-

lába,még alsóba jártak.Hazaérve látták az elpakolásunkat: ordítva,vonitva esett

térdre bátyám az udvaron,úgy zokogott: "idesanyám,jöjjön vissza,ne hagyjon itt,

idesanyám,jóistenem hozd vissza,jóistenem!" Úgy sírt érte,úgy fájt neki,mintha

egy valódi szerető édesanyát veszitett volna el.Mindannyiunk lelke nyomorult lett

nekünk,egy életre..Kisnővérem vigasztalta, rémületében ujra szájába kapva ujját,

pedig már kezdett leszokni az ujjszopásról.Hát, ez ettől kezdve évekig nem sike-

rült neki. Ő lett bátyám pótanyja,egészen annak nősüléséig,vagy talán még után-

na is bizonyos szinten. Esténként mesével altatta,az idegösszeomlástól éppen

ez óvta meg : bátyámról kellett gondoskodnia...az idegei viszont már ekkor

tönkrementek,végigkísérte egy életen át.A mesék rendszerint ételről szóltak,

mákoskalácsról,töltött káposztáról,kolbászról...és álomba hüppögték magukat.

Velük volt még nagyobbik bátyám,Isti,akit apám kiskorától itatott.Rajta korán

meglátszott mennyire labilis az érzelemvilága,hánykolódott anyám és apám 

között.A szíve mindig anyámat akarta,kisebb korában sokat sírt ő is utánna,

ebben az időben már cimboráival  csavargott,el voltak egész nap,iskolába se

gyakran ment. Haza csak este enni és aludni járt.Ott volt még 

legidősebb nővérem,apám el is várta tőle,hogy lássa el a háztartásukat,

mosással ,főzéssel. Hát,bizony a munka oroszlánrésze kisebbik nővéremre lett 

tovább adva,mégpedig kemény megtorlást helyezve kilátásba,ha nem teljesít.

Tehette is keménykezű nővérem ezt,mert anyánk után talán ő volt a legkemé-

nyebb természetű. Nagylányként sok mindent másként élt meg,mint  mi,kicsik

sok mindent tudott a felnőttek dolgáról,anyám életéről is...csakhogy nem vigaszt

nyújtott az "aprónépnek",hanem utánozva anyámat,ahol lehetett.a kegyetlen-

kedésig is elment. Próbálgatta erejét,szárnyát,vágya volt elmenekülni a család-

ból,akár mostohatestvérünkhöz is,aki már külön élt tőlünk.Teljesen érthető volt 

ez az igyekezet,visszagondolva a körülményekre,csupán az irántunk való közönye

bántott évekig bennünket. Fel kellett nőnie ahhoz,hogy emberség is szoruljon be-

lé,de valahogy legbelül mindig hideg maradt.

Anyámmal sem tudtak később  sem,évtizedekkel ezek után , valódi szeretettel

közeledni egymáshoz. Színjáték volt egymással az életük,csupán az érdek vezérelte 

mindkettejüket.

Lehettem talán négyéves,koromhoz képest fejletlen,csenevész,alultáplált.

Túl voltam már oly sok mindenen,ami sok felnőtt ember életében gondolat-

szinten sem fordul elő. Mint máskor,anyám Valival hagyott bennünket ott-

hon,kizárva a házból ,de bezárva az udvarra. Nem tudom már  hova men-

tek olyan korán reggel,majdhogynem sötét volt még.Mikor kirakott bennünket 

a ház elé a fapadra,azzal,hogy majd jön,még kábán nézegettunk,álmosan 

kecmeregtünk.Teltek az órák,éhesek lettünk,már émelyegtünk,vizet sem találtunk.  

 Testvéreim pillanatok alatt elinaltak,én pedig ott maradtam,szó szerint: a kín-

zóoszlopnál. Egy ideig éreztem fájdalmas böködésüket meztelen bőrömön, az

üszőborjú rettenetes érdes nyelvével szinte felszántotta arcom,nyakam.For-

dultában kitépett egy darabot  bőrömmel együtt a hajamból,míg a bikaborjú a fát

döngette fejével,hol velem együtt,hol csak a lábaimat mélyen beletaposva a

puha erdei avarszőnyegbe...

Aztán már csak a hidegre emlékszem.Rettenetesen fáztam és sötét volt.Csend.

Mintha tűzbe léptem volna,úgy égette valami a lábam: millió szúnyog marta,csíp-

te,valószinűleg kínomban végigpisiltem a lábszáramat. Minden porcikám fájt, a fá-

hoz kötözött kezeim,bokáim elgémberedtek,a hasam lüktetett,fejemre,arcomra

rászáradt a vér.Elájultam.

Sokan álltak az ágy körül,amelyikben feküdtem.Szokatlan volt,nem a mi ágyunk...

annak a szalmazsáknak ismertem minden rejtett gödrét,mélyedését.Jó szaga volt

itt valahogy mindennek. Ahogy felnéztem,mindenki rám meredt,amitől megijedtem,

szerettem volna elfordulni,beljebb húzódni,de nem birtam  mozditani sem a nya-

kam.Később kiderült semmimet sem. Feküdtem csak,mint egy darab fa,néztem az

ismeretlen arcokat.Anyám is ott állt, szigorú,kutató arcvonásokkal, és a nagylány 

szöszke nővérem.Ő pityergett és simogatta a kezemet. Anyám úgy nézett,  - még

ebben a lázálomszerű valószerütlenségben is éreztem - megint engem hibáztat,

én okoztam a bajt. Ha mással nem,azzal,hogy :vagyok. Ettől elkezdtem sírni.mire

mindenki ,főként az idegenek,megkönnyebbültek .Én álomba hüppögtem magam.

Sokkal később tudtam -értettem meg mindent: amikor a baj történt,testvéreim

nem mertek szólni otthon,féltek a kikapástól. Este,már ágyban.azzal biztatták magu-

kat és egymást is,hogy ugysem lesz semmi baj,legfeljebb megfázok kicsit,mi is lehet-

ne,anyánk kora reggel elmegy dolgozni,biztos nem veszi észre,mint ahogy este sem

a "hiányt" -ez már annyiszor előfordult!- ők pedig kijönnek értem. Arra hogyan is gon-

dolhattak volna,gyerekfejjel,hogy sokkhatás is érhetett a bikaborjak erőfitogtató tá--

madásaitól,vagy hogy leáll a keringés az elkötött végtagjaimban,és így tovább..

Akkor ijedtek csak meg,mikor kióvakodva a kisakácosba, megláttak: mocskosan,

véresen,ájultan,rongycsomóként lógva a fához kötözve...

Hazacipeltek,gyorsan az alumínium teknőbe raktak,hideg vizet locsolva rám,pró-

báltak lemosni.Az amúgy is a kihűlés határán lévő testemnek,ez már sok lehetett:

belobbant a lázam,tüdőgyulladást kaptam. A már akkor boriszogató bátyám ötletére,

aki jóleső melegséget szokott érezni,ha iszik,belém döntöttek egy nagy bögre bort,

csakhát jó 16 órája semmi étel nem volt bennem...ők csak csodálkoztak,miért há-

nyom ki sugárban  apám féltve őrzött italát.Jótékony ájulás mentett meg az újabb 

"terápiáktól",vagy talán rám is untak,mindenesetre bedugtak egy dunyha alá.

Hagymázas álmomban teljesen lefőttem a nagy melegben,testem merő víz lett,igy 

szedtek ki délután,hogy talpra állitsanak,mire anyánk hazaér. Dőltem-borultam,

nem tudtam megállni a lábamon,annyira gyenge voltam,de őket szoritotta az idő,

hát újból a hideg vizes kúrát alkalmazták,hátha az magamhoz térit...ekkor olyan 

görcsös rángatózás vett erőt rajtam,hogy testvéreim látva szemem fennakadását,

ugráló végtagjaimat,sürgősen visszaszállitottak az ágyba. 

Talán az állatorvosnak köszönhetem a túlélést,aki a tehéntartás miatt jött ki hoz-

zánk. Feltűnt neki a zavart viselkedés,látva az udvaron a véres rongyokat,vizet,-

ismerve a magára hagyott gyerekek elvadult "játékait"- vallatóra fogta a társa-

ságot.Azonnal intézkedett,száraz ágynemübe rakott át,bátyámat szalasztotta tsz-

központba orvosért,mentőért telefonálni.

Nem csupán orvos jött,később hivatalos emberek is jöttek,sokáig tartó hercehurca lett

a dologból. Sajnos,sokáig tartó betegség is,reumás szívizomgyulladással a tüdőgyulladás,

egyéb mellett,hónapokig nem bírtam koordinálni mozdulataimat,több belső szervem a

mai napig érzékeny.

Ezután még gyakrabban kaptam meg anyámtól: "fojtottalak vóna meg,mikor megszü-

lettél!" Igen. Ha a "fojtásra" még nem is került sor -később ugyan gyakorolta - 

minden más eszköz rendelkezésére állt.

 A hatodik testvérem születése után munkahelyet talált,kilométereket gyalogolt a

tanyáról a gyárba.Biztos vagyok benne,hogy ezt sem bánta,csak szabaduljon az 

otthoni,sok éve tartó robottól,gyerekhadtól ,szegénységből.A nagyobb gyerekek el-

látták -úgy,ahogy- a kisebbeket,a jószágokat,a nagylányok akár meg is főztek.

Érthető,ha én már igazán nem hiányoztam neki...apám nem is oly rég,-hatodik terhes-

ségét hordta anyám-  szó szerint berugdosta a sparheld alá.Anyánk nyolcadik hónapos

volt,több rugás érte a nagy pocakját,nem is véletlenül.Apám szerint ruszki katonától

volt terhes anyánk. Később  sokat is csúfolták nővéremet a többiek,tényleg olyan oro-

szos volt,szőkén,valahogyan nem is hasonlitott senkire a családban.Felnőtt korában 

pedig az ízléstelen, harsány arcpirositása,arcfestése,viselkedése teljesen eltérő, és 

inkább az orosz nők stílusát mutatta.Mindezek tetejébe ő volt anyánk kedvence,"lelkem

gyermeke",ahogyan becézte. Mi,hatan nem kaptunk annyi babusgatást (szinte  sem-

mennyit) mint ő egyedül. Utálta is érte az összes testvér,főként,mert neki szabad volt

árulkodnia,bármi történt,rohant anyánkhoz,aki aztán nem fukarkodott a nyaklevesekkel.

Nem érdekelte,jogos-e "lelkem gyermekem" panasza,ezt Vali rendesen ki is használta,

kedvére márthatott be bármelyikünket.Volt vele valami baj,már születésétől:később 

kezdett járni,beszélni -felnőtt koráig dadogott-,felfogása nagyon lassú volt,sok tréfára

adva alkalmat.Anyánk védte,pátyolgatta,én pedig a kicsi, nem fértem bele a szerete-

tének bűvkörébe.A gyerekek borzasztó hamar meglátnak,megértenek mindent.Igy 

történhetett,hogy azt tettek velem,ami éppen eszükbe jutott,tudták,énmiattam nem 

lesz büntetésben részük...Valamelyik kitalálta,hogy akasszanak fel,Talán egyéves,ha

lehettem,mégsem bírt el a spárga,leszakadt velem együtt,karomat törtem .Két nap 

után már nem bírták hallgatni lázas nyöszörgésemet,gondolom sírni se volt erőm már,

akkor vitt be anyánk kórházba,gipszelésre.Hogy hogy intézte,nem tudom,de valószinü-

leg felelősségre vonhatták,mert testvéreim sorra kaptak a nagy üstkavaróval.Emiatt 

persze rám haragudtak,Alighogy levették rólam a gipszet,éppen elkezdtem tipegni,ka-

paszkodva,egyedül,lábam közé raktak egy kispárnát,hogy úgy lépegessek. Nekiinditottak

a domboldalnak,ahol úgy gurultam le,hogy újból eltört a karom. Akkor volt nagy ijedelem,

dugdostak anyánk elől,csititgattak,kaptam még vizes-cukros kenyeret is.Mégis,másnap

mire anyánk megjött munkából már kékre orditottam magam a püffedt karomtól láza-

san.

Újból kórház lett és indult valami eljárás is hivatalosan,egy darabig nyugalom volt. A nyu-

galom azt jelentette.hogy éppen nem foglalkoztak velem.Annyira sem,hogy már az is 

hiányzott,ha nem löktek arrébb,ha nem ráncigálták meg az igen ritkán fésült hajamat,

ugyhogy már én bóklásztam utánuk. Apró tipegéssel persze nemigen értem utol őket,ezt

élvezték is,csalogattak,jó móka volt ezen nevetni. Keserves sírásom annyit lágyitott  

szívükön,hogy magukkal vittek a kisakácosba.Rendszerint oda voltak terelve a tehenek 

egész napra,ott találtak hűvöst is a tűző nap elől,vízet  a kispataknál,legelnivaló pedig 

volt bőven.Elfért  az a néhány tehén  azzal a  néhány,kifejezetten vad,növendék bika-

borjúval,amelyik sosem fért a bőrébe.Kutyát,embert még a keritést is megtámadták 

olykor.Akkor is ott legelésztek,kergetőztek,ahogy bátyám csapást keresett a sok szúrós 

akácfacserje között. Testvéreim egyik kedves játéka az indiánosdi volt,valamelyiknek az

ötlete most megfűszerezte játékukat:engem kell kikötözni a totemoszlophoz,erre ki-

neveztek egy közönséges akácfát...talán nem is lett volna baj,ha nincs ott a legvadabb

bikaborjú is.De ott volt.Erősen délutánba hajlott az idő,nyugtalanok lehettek az állatok

mentek volna hazafelé,meggyötörve a bögölyök csípéseitől,hőségtől,lármázó gyerek-

hadtól,pattanásig feszült tőgyekkel,igy hát nem sok kellett ahhoz,hogy -bátyám herge-

lésére -nekünk rontsanak.Teheneknél ez nem túl nagy gond,egy-két kivétellel,azok csak

megfutnak,aztán megnyugodva kérődznek tovább.Dehát ott volt a bikaborjak  legvadabb

példánya is, ők most végre szórakozásra leltek! 

Legrégebbi emlékkép,mely gyakran kísért: felsejlő,homályos,erősen nyugtalanitó.

Apám az,arctalanul,mégis biztosan tudva:őt hallom:biztatja bátyámat:"ebbe eriszd

a vérit! Éles a kés,rögvest metszi a nyakát!" Bátyám, lehetett úgy tizenhárom éves,

részegen röhögött...apám itatta,akkor már jó ideje rászoktatta a borivásra.Villám-

szerűen élesedik a kép,mikor rádöbbenek:anyánkat akarják megölni! Többre nem

emlékszem,védi az elme önmagát,kikapcsol. Egy biztos,valahogyan csődöt mondott

a tervük,anyánk életben maradt.

Aprócska voltam még,járni is alig tudtam,mennyire mélyről jön elő ez az emlék...

Bennem volt a féltés anyánk iránt,aggódtam érte! Én,akit annyira nem akart,akit

mindenáron el akart pusztítani,mielőtt még élhettem volna.Sokszor,jaj,nagyon sok-

szor vágta ezt később az arcomba:"kinek hiányoztál te,te nyomorult,fojtottalak vóna

meg,de szabadulni se tudtam tüled!" Pedig  próbálták a javasasszonyokkal,lúggal,éles

eszközökkel,de nem. Én maradtam,anyánk pedig még beteg is lett a kontárkodástól.

Fájdalom maradt az idegeimben? Örökös félelem?  Lehet. Az is lehet,nem lett volna

szabad annyira kapaszkodnom az életbe...az életemmel én is okoztam  mérhetetlen

fájdalmat.Más módon, nem normális állapotban,de megtettem.Ráadásul azoknak,akik

miatt egyáltalán élni akartam. De ez már sok-sok évvel azután történt,hogy alig-alig 

eszmélve a világra,igyekeztem  ösztönösen életben maradni.Mint a kis állatok...felej-

tettek engem a hatalmas jószágok között,mászkáltam sírva, négykézláb, felbőszült

anyakoca malacai között.Hagytak kint a mezőn,egyszer két napig a kiserdőben.

Testvéreim kerestek meg rendre,ők vittek haza,tőlük tudtam azt is,mennyire gyülölt

puszta létem miatt is anyánk. Talán létemben süritette minden fájdalmát,sorsa  terhét,

szerelme elveszitését,szörnyű fáradalmait, ami tizenhárom gyerek nevelésével,gondo-

zásával járt. Én voltam a "vakarék",az utolsó.Már nagyon nem hiányzott ez neki,én

voltam a hetedik szülése.Hatot készen kapott a tizenhét évvel idősebb urával együtt,

akihez nagyanyánk hozzáerőltette. Mesélték a mostohatestvérek,akik két -három évvel

voltak csupán fiatalabbak anyánknál,milyen szép volt anyánk alig tizennyolcévesen:

derékig érő vastag,dús hajfonatával,magas termetével,igazi magyaros menyecske: 

"bögyös-faros".szépszemű,széparcú.Titkos szerelmese persze,szegénysorból...nem is

álmodhattak egybekelésről. Apánk viszont kinézte magának a munkabiró,húgait pesztráló

jószágokat ellátó,erős,szép leányt.Meg is alkudott nagyanyánkkal: egy üszó borjút ad ne-

ki,ha hozzáadja anyánkat...felesége legkisebb gyermeke születése után,gyermekágyi

lázban halt meg.Ott maradt özvegyen hat gyerekkel,legkisebb nyolc hónapos...kell az

asszony. Hiába szökött anyánk a kukoricaföldre,bújt a vetésbe,felpofozva rángatta a

bátyja haza,majd a templomba. Harmadik faluba vitte apánk, vége lett a titkos,szép

szerelemnek is. Úgy gondolom,anyánk lelkében valami másnak is.Szülte sorban a gye-

rekeket,szerelem nélkül,érzelem nélkül,de a vége felé már lázadozva sorsa ellen.