Kegyetlenül megviselt ami történt. Kimondhatatlanul vágytam utána,szerettem
volna bújni hozzá,mint azelőtt,de taszitott ,óriási erővel taszított annak emléke,
mely igy utólag kifejezetten gusztustalan,gyomorforgató,önző,agressziv,előre
kiszámitottnak tűnt fel.
Ahogy eddig a ragyogás lengte be az arcomat,sugárzott a szememből,most úgy
lett szürke,beesett,tanácstalan.Magányba sem menekülhettem,ketten osztoztunk Valival
a szobánkon,még sírni is csak a WC-ben,titokban,mindent magamba fojtva. Tamás
mindennap megjelent,adta a az egyezményes füttyjelet,melyről addigra már Vali is
tudott.Igaz,csupán annyit,hogy van valaki,aki így jelez,akivel beszélgetni,sétálni szoktam
titokban.Nemigen törődött vele,mint ahogy velem sem,önmagával volt elfoglalva...
Órákat várt Tamás rám,de csak egyszer találkoztunk:rászántam magam,és lemen-
tem.Sokáig hallgattunk mindketten,amikor elkezdte mondani,mennyire sajnálja,
biztosan elrontott valamit,vagy rosszul csinált,de kezdjük ezt újra,ő szeret engem...
várni fog rá,hogy én is akarjam...
Hirtelen döbbentem rá,hogy neki most is csupán ez a fontos.Ennyit értett meg az
egészből,hogy esetleg valamit nem jól csinált?! Hát nem érzi,hogy nekem nem erre
van szükségem,én még úgy szeretem a szerelmet,tisztán?! Ez a találkozás csak
arra volt jó,hogy megerősitsen: nincs mit várnom tőle,és erről talán legbelül ő sem
tehet.Én a koromhoz képest fejlett voltam,gondolkodásom talán koravén is a gye-
rekként átélt sok szenvedés miatt,komoly és elgondolkodó természetemmel ugy is
érezhette,idősebb vagyok.Istenem,már akkor mentegettem,kerestem számára
a felmentést...pedig tudtam,éreztem,hogy nincs. De számomra sincs...még magam
előtt sem,olyasmit tettem,ami tilos volt: kiadtam magam,kitárulkoztam,szerelmes
szívvel,várva valami hatalmas nagy csodára.
Nem akartam látni többé,még akkor sem,ha nem tudtam elfelejteni.Szerettem őt.
Őriztem az érzést,lelkem mélyén féltve,óvatosan bánva vele,el ne kopjon,sokáig tartson.
Magamba zárkóztam, évekkel öregebbnek éreztem magam,és nagyon-nagyon árvának.
