Szinte egyszerre lázadtunk fel,de ezt inkább a félelem,mint az igazságérzetünk

diktálta.A kamrából leakasztottunk egy oldal szalonnát,néhány párfüstölt kolbászt,

-mi ugysem kaptunk belőle enni-,kellett mostohaapánknak szolgálatba,és elindultunk

megkeresni családos nővérünket.Cimét ugyan nem tudtuk,csak sejtettük merre

lakik.Bizony,jó tiz kilométerre a lakásunktól,ráadásul este,sötétben,csak a kétség-

beesett reményy vitt rá bennünket,a vak hit,hogy megtaláljuk. Már régen kint jár-

tunk a városból,cipelve az "ajándékot",persze a kolbászból már jól be is lakmároztunk,

de sehogy sem  ismertünk rá a környékre,Talán a tél,a hó miatt,de teljesen idege-

nül éreztük magunkat.Egyre hidegebb lett,metsző szél támadt,amerre jártunk vad

kutyaugatás kísért bennünket.Rettenetesen fáztunk már,a lábunk lefagyott,tapostuk

a jeges havat,könnyeink dermedten keményedtek rá arcunkra.Késő éjszaka volt,

és mi eltévedtünk...

Egy kerékpáros férfi állt meg mellettünk,kérdezve,hova tratunk ilyen későn?! A sí-

rástól,vacogástól alig-alig tudtuk elmondani,kit keresünk,honnan jöttünk.Igy is látta ő

a lényeget:két agyonfázott,agyonrémült,világgá ment gyereket a hideg éjszakában.

Beterelt bennünket egy kapun,jó meleg kiskonyhába,ahol egy termetes asszonyság

csodálkozott ránk. A férfi félrehívta,pár pillanatig sugdolózva beszélgettek,mi csak

álltunk,szünet nélkül reszketve,remegve az átfázástól. Hamarosan kaptunk forró

tejet,kenyeret.ültünkben ragadt le a szemünk ajó melegben.Nemokára a férfi

keltegetésére riadtunk.Egy autó berregett kint,ránk várakozott.Kis idő multán már

suhant is velünk,jó meleg volt benne.Odakint kéklett a hó,metsző szél hordta kisebb

-nagyobb buckákba.Nézelődve,félve,hazaértünk.Zavartan köszöntünk volna el,már a

reggelen járt az eszünk,mi lesz velünk,a kolbászhiány is...de szerencsére a szalonna

megvan...Meglepődésünkre a férfi  megsimogatva fejemet,katlálta gondolatainkat:

"nyugodtan feküdjetek le,aludjatok.mi még benézzünk anyátok munkahelyére,egy-két

dolgot meg kell vele beszélnünk...amiket elmondtatok.Ne féljetek,nem lesz semmi ba-

jotok reggel sem.De soha ne induljatok igy neki a világnak!Most szerencsétek volt,nem

is hiszitek, mekkora!"

Agyonfáradt,zúgó fejjel,hasogató lábakkal baktattunk fel a lakásba,akasztottuk vissza

a szalonnát,nővérem egy darab kolbászt még csak megtartott magának,bedugva a

toalett-tükör aljába

Ájult alvásba merültünk,csak reggel felé érezve némi felmelegedést. Nemsokára

hangok szűrődtek be,anyámék beszélgettek,inkább vitatkoztak nagyon valamin,

aztán csend lett.Nyílott a szobánk ajtaja,anyánk lépett be,nézett ránk elgondolkodva:

"nahiszen,nem mondtam én olyant,hogy úgy kelljen világgá futni...oszt hazahozatni,

ótóval,mint a kisasszonyok..szégyenszemre.Kolbászho meg nyújjatok az idén! Iskola

maj' hónap,aluggyatok,ott lesz egy kis leves,ha kelnétek felfelé"

Bizony tán soha nem esett ilyen jól az alvás,mint ezután! Békésen múlott el a nap,

restellkedtünk magunk előtt is,mit is tettünk,de valahogyan mégsem bántuk igazán

a dolgot.Az is csak pár nap multán derült ki,hogy a bal sarkam elfagyott:egy életre

nyomát viselem a "kalandnak"bizony,már az időt is megérzem vele.