Szinte belelázasodtam a nagy akarásba,a kapaszkodó keresésbe,mikor megállt
előttem egy fehér köpenyes férfi. Barátságos,meleg,bizalmat sugárzó szemekkel nézett
le rám,szinte úgy éreztem:mindent tud. Ez az ember énrólam mindent tud! Újra éledt
bennem valami,amiről azt hittem,már régen elvesztettem A reményt sosem szabad
feladni,éreztem a mondás igazát.
-Megtudhatnám,kire vár?-nyugodt,biztató volt a hangja.
-Azt hiszem,magára...ha segitene nekem-és már ömlött is belőlem a kérés,a panasz,a
vád magam és a sors ellen,míg kifulladva belekapaszkodtam a tekintetébe.Addigra
már bevezetett egy irodába,le is ültetett. A bent lévő fiatal nő bámulva nézett rám.
-Nahát kérem,akkor nézzük az elejétől.Engem Németh adjunktusnak hívnak. A leg-
jobb helyre jött,kislány. Ha jól értettem,nincs senki,aki vállalná az ön elhelyezését,
az ön ről való gondoskodást gyermeke megszületéséig.Nos,erre valók a
szülőotthonok,leányotthonok.Önnek csupán választania kell:Nagyligetre ,vagy
Pünkösdfalura szeretne menni? A dolog hivatalos részét a gyámüggyel majd mi
elintézzük.-mindezt halkan,kedvesen adta elő.
Azt hittem,álmodom.Hát ilyet is lehet?És ha igen,hogy nem tudta ezt senki,én sem?
-Nagyligetre szeretnék menni-nyögtem ki-minél előbb...-tettem hozzá.
-Nono.Elég hamar lesz holnapután reggel? Annyi időt csak ad nekem,hogy letelefonáljak?
Hogy a gyámüggyel beszéljek?Na,ugye.Most menjen,beszélje meg nővérével az uta-
zást.A Nővérke mindjárt ad egy beutaló "útlevelet"amivel jelentkeznie kell az otthon
vezetőjénél-mosolygott rám. Úgy néztem vissza,hogy elnevette magát.
-Látom,nem hisz a fülének!-nevetett.Jaj,dehogynem gondoltam,éppen ideje volt már
egy csöppnyi biztonságnak,kilátásnak,egyáltalán a babavárásnak.Mert ami eddig
volt,nohát....minden,de nem babavárás.
-Vigyázzon magukra-mondta a doktor és már el is viharzott mellettem,ki az ajtón.
Lehet,hogy csak képzeltem kis meghatottságot a szemében? Nem hiszem...
Sétálva,komoly arccal magam elé meredve indultam haza.Nem mertem még félre-
fordulni sem,nehogy megváltozzon,nehogy elmúljon a pillanat,aminek hangulata különös
lelki békével töltött el.Visszacsengett a fülemben a "csodadoktor" szava: a békés,nyu-
godt babavárás időszaka jön..
Hazaérve ültem a lassan besötétedő szobában.Órák teltek el észrevétlenül,gondolatta-
lanul,gyönyörüséges belső békében.Mióta pokoljárásom elkezdődött,most először tudta
arra a csöpp kis lényre úgy gondolni,ahogy már régen kellett volna...jó ideje
megmozdult,s amikor éreztem rugdosását, rémület fogott el.Szinte körülnéztem,jaj,ki
látta?! Ki tudta meg?! Eltelt egy jó idő,mig ráeszméltem,ez csupán ami kettőnk titka...
ezt csak mi ketten tudjuk,mint annyi sok mindent, ami velünk történt eddig.
Most pedig...önkéntelen,ősi mozdulattal tettem kezemet a gömbölyödő pocakomra,
éreztem,együtt maradunk.Ez már biztos,és helyünk is lesz,és végre nyugalmunk!
Hihetetlenül jó érzés hinni,bízni! Nővéremék hazaérkezése rántott vissza a világba.
Furcsán nézett rám,de nem szólt.Készitette a vacsorát,tett-vett,megjött a sógorom is.
A konyhában beszélgettek,én gyönyörködtem kis unokahúgomban,éreztem,valami a
lelkembe költözött és az már ott is marad.
Kimentem hozzájuk,mosolyogva,felemelt fejjel.Bámulva néztek rám.-Mi történt veled.
Rtia-kérdezte nővérem.-Nem ismerek rád,ragyogsz!Hol jártál,mit hallottál?-aggódva,de
öröm mel érdeklődőtt,látva a változást rajtam.Kérdései mutatták: nem tudja,mit
kezdjen mostani énemmel.
-Ahol jártam,ott mondták meg,hol kell járnom ezután.Idegen,sosem látott ember fogta
a kezem,segitett neekem,nekünk,mert most már a babavárás ideje következik....-
suttogtam.Elmeséltem mindent,együtt örültünk,néztük a térképen,hol is van a
hely,ahová megyünk,ajová mehetk,ahol nem leszek felesleges,megtűrt teher. Nem volt
messze a nagyvárostól,ahol laktunk,nővérem igérte,gyakran meglátogat majd.
Elalvás előtt észrevettem,kezem megint a pocakomon nyugszik,üzenve a babának:
ne félj,most már ne félj...
Elmeséltem
