Hatalmasan jól
tudtunk lakni,körülöttünk a zúgó-morajló semmi máshoz nem hasonlitható strandzajt hallgatva,orrunkba kúszott a frissen csapolt sör  kesernyés il-
lata, a fagylalt földöntúlian finom,édes-vaniliás-puncsos felhője...ez maga volt a boldogság.
 
Egész napos klórvizű pancsolás után kívántuk is a tiszta zuhanyt,esteledett már ilyenkor,jelentkezni kellett anyánknál. Szigorúan betartottuk a
szabályokat,annak reményében ,hogy másnap is jöhetünk! Nem tudtunk mi még,hogy nem szabad ilyen sokáig áztatni magunkat  a klóros viz-
ben...nem voltunk strandhoz szokva.Első  alkalom volt,hogy ilyen földöntúli boldogságban lehet részünk,eszembe is jutott néhányszor a féke-
vesztett viháncolás közben: kinn a mezőn remeg a hőségtől a levegő,langyos a fonott demizsonban a víz,nem is látszik a sor vége...csak kapálni,
csak kapálni....szédülten.Nem csoda hát,ha kijönni se akaródzott a mesés vízből!
Indulni kellett a zuhanyzóba.Alighogy beléptem,rámrivallt egy fodros hájjal bőven megáldott termetes asszonyság: "ezt a szemtelenjét! eltévesztet-
ted a bejáratot,kisfiam!Ez itt a női zuhanyzó,na,alómars,szaladj csak át szembe,ott vannak a fiúk!" Annyira elbámultam,hogy már nem is haragudtak
rám,nevetve tettek megjegyzéseket,kimeresztett szemeim miatt,félreértették csodálkozásomat: hogyhogy a fiúkhoz?! Kedvesen kitessékelt,tolt az
ajtóhoz egy fiatalabb nő,máris kint találtam magam.
Szemben valóban ott volt egy másik bejárat: bementem. Mindenre elszántan,elvégre jónéhány bátyám volt nekem,sok ujságot nemigen látok,de már
sietni kellett a zuhanyozással.Nem is szólt énhozzám senki sem.Gyorsan - magam elé nézve- zuhanyoztam,és már csattogtam is ki meztelen talpakkal
indultunk öltözni.Növérem csak meredt rám: "hát te ? tudod,honnan jöttél ki?!" Nevetve válaszoltam",hogyne tudnám! Ezzel a rövid, fiús hajjal,egy szál
kis gatyában,simán elmentem a kisfiuk között,mert hát a nőkhöz be sem engednek!" Nahát,volt nagy nevetés,mókázás,hova is járok én...de bizony nem
sokáig:felöltözve egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat. Két hónaljunk,két combunk töve nem tűrte a ruhanemüt: kegyetlenül csípett,égetett!
Alig bírtunk anyánknál lejelentkezni,küszködtünk a sírással.Anyánk rögtön átlátta a helyzetet:"hát,annyi eszetek se vót,hogy ne egye ki a bűrötöket
az a klóros víz,he? Most aztán lesz kínlódás,mer' villamosra nem futja:gyalogoltok hazáig. Majd megtanuljátok,ha hónap is jönni akartok!"
 
Nagyon hosszú volt az út hazáig:valóságosan is,legalább három kilométer,de ez normál esetben semmi sem volt nekünk.Csak most! A kínok kínját
álltuk ki,sírva mentünk végig az úton: terpeszben és oldalt kitartott kezekkel,meg is bámult bennünket mindenki.
 
Másnap a hűvös szobában kenegetve csúnyán felmart bőrünket,valahogyan egyáltalán nem kívánkoztunk ki a csodás strandra .Még a lakásban is
mélyterpeszben közlekedtünk,könyökünket széttárva,mintha repülni készülnénk...