Egyetlen vigaszunk volt,szigorúan tiltott és titkos tevékenység:megdézsmálni a

mélyben illatozó gyümölcsraktárakat.Már délután figyelni kezdtük,melyik kofa mikor

indul haza,ki várható,hogy lejön a rekeszét megnézni,aztán már indultunk: nekem

álltak bakot a nagyobbak,igy sovány kis testemmel átfértem még a legkisebb ré-

sen is,kiadogatva a zsákmányt.Sosem kaptak el bennünket,de ez a lehetőség segitett át

bennünket a gyakori éhezéseken,vitaminhiányos,szegényes étrenden.

Decemberben csodás fenyőillat lengte be még a fénytelen,sötét pincelyukat is...

Vártuk,jaj,de vártuk a karácsonyt! Lestük a csillogó kirakatokat,vacogva,mert se éj-

jel,se nappal nem bírtunk átmelegedni.Nem volt hol.Este betapogatózva a vaksötét

helyünkre,ketten bújtunk ágyba nővéremmel,egymást melegítve rángatóztunk szinte

 a remegéstől, a fűtetlen,földalatti lyukban.Vastag dunyha volt rajtunk,de olyan

nyirkos,vizes,hogy nem melegedett fel,még alábújva,leheletünktől sem.Szinte dermedten

feküdtünk,vakarózva reggelig.Szedett-vedett gönceink voltak,örökké fáztunk.

Egyik reggel finom illatra ébredtünk:fenyőillat! ugrottunk föl,és valóban,ott állt egy

kicsi kis csenevész fácska,kevéske szaloncukorral dííszitve...a legszebb volt,mit éle-

tünkben láttunk! Csodáltuk....néztük,szagoltuk,mint kis állatkák a hihetetlen zsákmányt.

Vacogva,mezitláb a nyirkos,hideg földön,magunktól kezdtük el imádkozni,áhitattal,

könnyesen.

Visszabújtunk a dunyha alá,onnan lestük a konyhaajtó résén vetett félhomályban.

És előjött belőlünk a GYEREK. Összenéztünk,és indultunk vissza a fácskához,de már

mohón,nyálunkat nyelve:ragadozók lettünk! Először hátulról vettünk le egy-egy szem

konzumcukorkát.Egyben nyeltük le,és sorra még jó néhányat,mire észbe kaptunk.

Ajaj,nagy bajban leleményes a gyerekfej! Kilopakodva apró széndarabkát csempésztünk

a sparhelt alól,azt csomagoltuk az üres papirba,szinte hittük is:nem lesz itt semmi

baj! Ilyen buzgó imádkozásra,ami anyánk bejöveteléig tartott,egyikőnk sem emlékezett

...arra viszont a mai napig is emlékszem.,igen élesen,ami eztán következett:anyánk 

csak ránézett a fára,és már rántotta is le rólunk a dunyhát.Érzékenyek voltunk né-

hány napig egy-két testrészünkre ,alaposan ki is sírtuk magunkat,de mindez semmi 

volt ahhoz képest,amit anyánk mondott: "elvetemült bűnösök vagytok! Az Úristen

odafenn látta,mit tettetek,a Kisjézus nem fog megbocsátani nektek,pokolra kerül 

a lelketek" ezekért a szavakért sirdogáltunk még órákig: félelmünkben, bűntudatunk-

ban,szégyenünkben:megettünk néhány cukorkát a fáról..magunktól imádkoztunk a

Kisjézushoz,bocsássson meg!

Valahogyan ez a Karácsony is eltelt.Mióta eszemet tudom felnőttként,mindig szórok 

szaloncukrot a fa alá...onnan szedegették,aki enni akart,én magam is.

Soha többé nem tudtam az ágakról levenni,csak az Ünnepek után.

Eljött a tavasz is.Egyre gyakrabban jártunk fel sütkérezni a gyenge napfényre,bár-

hol jobb volt,mint a mélyben lennt,sötétben,hidegben.A pinceajtónál üldögélve hallottuk

meg anyánk dúdolását.Összenéztünk.Egymás után lopakodtunkle,sündörögve a konyha-

részbe,megnézni,mi történt? Nem voltunk mi énekszóhoz szokva...anyánk fateknőben

mosott,mosószappannal,gyökérkefével besegitve a szennyesebb daraboknál.Énekelve

ránk mosolygott...munkába indulásakor nagy gonddal tűzte fel dús haját.Nagyon meg-

változott egy idő óta,nemigen tudtuk kiszámitani a hangulatát.

Már egész jól ment neki az írás,valahogyan sikerült rábeszélni,hogy engedje meg-

tanitanom rá.Bizony nagy tudásom volt már nekem akkor,harmadikba jártam.Büszkesé-

gemben ajánlottam én,nagy meglepetésemre anyánk kapott rajta,igy naponta gya-

koroltuk a betűvetést: a régi palatáblás elemistakori emlékei is kezdtek életre kelni.

Hamarosan aztán megtudtuk a nagy buzgalom okát: udvarlója van anyánknak!