Városlakók lettünk.Éjszaka lopóztunk be,nem érezve a fagy szoritását sem.A szikrázó
hó kérgessé keményedett szélének durva horzsolását sem,meztelen,meg-megbicsak-
ló bokáinkon.
Anyánk ment elől,a nagydunyhát pokrócba batyuzva kötözte hátára,s nem lehetett
látni,csak a feketéllő gumicsizmát a kékesen világitó havon.Libasorban botorkáltunk,
baktattunk utána: egy-egy nagypárnával a hátunkon,mi a két kisebb,a nagyobb nő-
vérem szintén dunyhával zárta a sort. Félálomba dermedve a hideg éjszakától,a
szokatlanul hosszú gyaloglástól,értük el a városi fényeket. A kíméletlen hideg jötékonyan
vonta be sajátos érzéstelenitőjével felsebzett bokánkat.Tágra nyílt szemmel neszel-
tünk rá a számunkra sötét,elutasitó ablakaival is meseszépségü,amúgy fényesség-
ben fürdő városra.Anyánk egész úton hallgatott,konok elszántságát az ösvényt ta-
posó kemény lépéseiben árzákelhettük. Szólalni sem mertünk...egyszer csak hirte-
len megállt.Szegény nővérem elbambulva az éjszakai város csodáitól neki is ütkö-
zött: a nyakleves csattanását tompitotta a sok gönc,amit induláskor magunkra
aggattunk.Felcakkanni készülő,halk nevetésemet anyám tenyere fojtotta belém,
ahogy szinte hang nélkül sziszegte el:"még levegőt se vegyetek!Ide most bemegyünk
halkan,lábujjhegyen,fel ne verjétek a házat!Nyitom az ajtót,surranjatok befelé,nyikka-
nás nélkül!" A nagyudvaron szinte átlibbentünk,szemünket le sem véve a hívogató
nyitott ajtó sötéten ásitó négyszögéről,ami hangtalanul csukódott be mögöttünk.
Odabent jó meleg volt,padlós szoba,sötétség..ezt megszoktuk: a tanyán is csak a
pertróleumlámpa világitott.Anyánk már teritette is le a nagydunyhát,takarónak rá egy
pokrócot:"itt maradjatok,aludjatok.reggelre megjövünk,pisszenés se legyen,ha meghalla-
nak a szomszédok,rendőrök visznek el!"Azzal a nővéremmel együtt térültek is ki az aj-
tón.Egymáshoz bújva,amúgy ruhástól,rémülettel telve aludtunk el.Hat és hétévesek
lehettünk...éreztük a "tilos út" veszélyeit zsigereinkben,ha felfogni nem is tudtuk azt.
Hogy, hogy nem,reggelre az ismerős,keserű,cukor nélkül kapott cikóriakávé illatára
ébredtünk.Mint a kis békák pislogtunk körbe a szobában:szép tágas,világos,alig-alig
bútordarabokkal.Anyánk nem hagyott sok időt a csodálkozásra,adta az utasitást :
"lapulni,nem pisszenni!"Két napig ment ez még igy,addig behordták nővéremmel azt a
kevéske holminkat,edényeinket,egyebet.Negyednapra kiderült ottlétünk:ellenséges
kiabálások,ajtódörömbölés,fenyegetőzés a szomszédoktól,de jöttek ám aTanácstól
is!Anyánk harcolt heteken át egymaga mindenki ellen,értünk,alakásért.Éreztük anyánk
erejét,tiszta szándékát a gonoszul villogó szemek kereszttüzében,egyre bátrabban
és magasabbra emeltük szemünket,állva a rikácsolásokat.Lassacskán az udvarra is
kimerészkedtünk,bátortalan,reszkető inakkal,mint védtelen kis állatok,riadtan,ugrásra,
menekülésre készen.Éheztünk.Örökké éhesek voltunk.Anyánk ötünkre keresett,éjsza-
kai műszakot vállalva, a nappaltól,az emberektől jobban tartott,mint a sötét éjszakától.
