A nap fénypontja az este volt,vacsoraosztással.Ilyenkor érthetetlen
módon ismétlődve,újból és újból tele lettem reménységgel.Éhségtől
fájó,lapos kis hasam még kisebbnek,még horpadtabbnak tetszett.
Sorakoztam lelkesen a vacsoráért,igen,sorakozni kellett,mert mindig
félretoltak,löktek,de egyszercsak mégis vacsorához jutottam. Pillanatokig
tartott a csodálatos érzés,amit a meleg étel okozott:pár falat után elő-
ször csak bokán rugdosással,de már rögtön karomba csíípéssel jobbról
is,balról is támadtak rám testvéreim.Ők már meg is ették amit kaptak,oda
kellett adnom az enyémet. Nem ritkán a felmázolt földes padlón kötött ki
kevéske adagom aa tusakodásban. Anyánk lerendezte pár nyakleves ki-
osztásával,és már zavart is lefeküdni bennünket.Ha sírtam,többet kaptam
a "pótvacsorából",igy hát eszmélésemtől kezdve pár év alatt leszoktam
róla. Nem sírtam már. Akkor sem,mikor anyánk an nyira vert,karja majd le-
szakadt,zihálva szidott,kifulladva lihegte az arcomba:nem tudsz te sírni?!
dacolsz velem?! Én csak felfelé néztem,egyre magasabbra,vajon ezt is
látja a Jóisten...?Mindig azt hallottuk,Ő mindent lát...
Később, ha anyánk belökött valamelyik sarokba,elfáradva a veréstől,és
nem látott senki,ott sírtam.Sokáig. Álomba sírtam magam.
A kisakácosban voltam tehénre őrködve,mikor kitaláltam a megoldást:
nem messze a temető,nyílik az orgona,anyámat meglepem vele.Nem jár-
tam még iskolába sem,de megtettem a félelmetes utat,mindenre képes
lettem volna a szeretetéért. A temető legszélén már nyílott egy nagy bokornyi
lila orgona,onnan tépdestem le valamennyit,nem érve el rendesen az ágakat.
Annál boldogabban talpaltam a tavalyi szúrós gelicsán tüskék tél ette marad-
ványain,csak mielőbb hazaérjek!
Hátam mögül kaptam elő,és nyújtottam anyánknak a virágot,kitárult lélekkel,
hangtalanul. "Honnan? szólt rekedten. -"A temetőből "suttogtam áhitattal.
Hatalmas csattanásssal cserdült a fülem tövén az ütés,elszédültem,lerogytam
a szemem előtt táncoló,szikrázó karikák közé. Homályosan láttam anyánk
alakját,távolinak éreztem a hangját is: "no,hiszen hát...virágot lopni.nem bűn.
Ejh,mindegy,eridj dógodra"! Mégis ő fordult ki a konyhából,otthagyva zúgó fejjel,
feldagadt arccal. Vitte a virágot....láttam. De mást is elvitt,elvitte azt a maradék
reményt,amivel hitegettem magam: tud az én anyám engem is szeretni.
