Leggyakrabban délefelé jöttek meg,akkor már nem ájtatosan,hanem
általában virágos hangulatban.Könnyen csattant a pofon,robbant ki anyánk száján a
fuvarost is megszégyenitő káromkodás,szitok,pedig még nemrég a misén gyónt...
Keresztyén emberek voltak min dketten.Húsvétkor vitték a szentelni való ételt
a templomba.Otthon vártuk,vártuk a hazajövetelt,egyre rosszabbul tűrve
kiskamasz szervezetünk követelőzését:nagyon éhesek voltunk!
Testvérem kitalálta: csak egy kicsit együnk a sonkából,tojásból,amiből szen-
telni iss vittek.Ettünk. Egy kicsit,meg még egy kicsit.Eszünkbe jutott,hogy
Húsvét van,igy lelkiismeretesen imádkoztunk is Jézusért. Utána pedig magunkért,
mert megint csak csábitott az étel illata,és még egy kevéskét elvettünk belőle.
Meg is bántuk,nézegetve a hiányt,bizony semmi jóra nem számithattunk...
Nem,nem vettünk el sokat,azt nem mertük volna! Egyszerüen csak vettünk
el,keveset,valamennyit,mert Húsvét ünnepén ugyanugy éheztünk,mint bármikor!
Lázadás volt ez? Lehet.De meg is hátráltunk,bújtunk a szobánkban,hallva a
kulcscsörgést a zárban. Kis csend után Gyula apu hangja szűrődött be:" na,
menjél csak,intézkedjél.Fegyelemnek lenni kell.Büntetésből ma nincs étel a számukra.
Igyekezzél,megéheztem..." Anyánk igyekezett:olyan kegyetlenül elvert bennünket,
a húsvéti áldozása,gyónása után,alighogy letette kezéből a rózsafüzért,az a
kéz már alkalmas volt az ütésre...mert éhenhagyott gyerekeei ettek egy keveset
Pedig,de sokat dolgoztunk azért a sonkáért,a mezőre vezényelve!
Keresztényként éltek kifelé,az éjféli misét sem hagyták ki soha. És egyetlen alkalmat
sem a verésre.
