A gyerekek kalandnak vették a dolgot,holott kőkeményen lopásról volt szó...egyedül

Kisrita látta át és tudta is,mi történik. Láttam rajta,elkeseriti,hogy erre idáig  jutottunk.

Addig,mig ő a nagyvárosban élt,biztonságos,meleg helyen,és biztositva volt számára

minden a jövőjéhez,mi a kazáncső miatt egy füstös, a sok szellőztetéstől inkább

hideg,mint meleg,kis házban,majdnem hogy nélkülözve reszketjük a telet...Már kérdé-

sessé kezd válni: a jószágnak vegyünk takarmányt,vagy magunknak ennivalót?! Ebben

nagy szerepe volt annak is,hogyha jobban tápláljuk a disznókat,hamarább le lehetne

adni,hamarább kapnánk érte pénzt,visszajönne,amit ráköltöttünk,és ég jócskán maradna

is.Csakhogy a jószág hízásához a meleg ól is hozzátartozik,hogy a megevett táplálékot

ne önmaga melegitésére használja fel,a fagyos,mocskos alomban.Tiszta,meleg szalma...

erre van szükség.Ezért indultam el a kislányokkal,mert Norbi nem volt hajlandó tenni

semmit.A két kisebb  gyerek játékosan bukdácsolt a hóban,jól érezték magukat odafe-

lé menet,igy Kisritával belevágtunk a közepébe: kérdeztem,és elmondta,tényleg nem

a legjobb társaságba keveredett,de , a többieknél kialakult klikkek voltak,ők

jónéhányan már régebbről ismerték egymást,megválogatták, kit vesznek be maguk

közzé,ebbe ő nem "fért" bele.Valahova pedig jó lett volna tartozni...és nem is tudta

eleinte,milyenek.Egyébként sem annyira rosszak,gonoszak,ahogy a tanárok kezelik

őket,sőt,ha kicsit odafigyelnének rájuk,sok jót kihozhatnának belőlük is...de már

elkönyvelték,beskatulyázták őket,igy Kisritát is.Nem szereti sem az iskolát,sem a tanáro-

kat,sem azt a képmutatást tanitó elvet,ami uralkodik.Tudja,hogy megbuktatják, és azt

is ,hogy képtelen is lenne annyit javitani. Előző este én orditottam Kisritával,kikeltem

magamból,hibáztattam,okoltam,hálátlannak neveztem,mert teljes erővel tört ki belőlem

a kétségbeesés,a hiábavaló törekedés. Ahogy viszont most hallgattam,lelkifurdalásom

támadt: igy már sok minden másként festett...viszont egyértelműen reménytelen

a folytatás.Itt,ebben az intézményben neki,és néhány társának  vége. És vége az isten-

adta tehetsége kihasználásának,érvényesülésének.Minden hiába volt.Beszélgetésünk

vége az lett,hogy vissza sem megy a holmijáért,beszéljek az igazgatónővel,és az egyik

osztálytársa eljuttatja hozzánk. Itthon marad velünk,mig valamit ki nem tudunk találni.

Időközben célunkhoz érkeztünk,elkezdtük a fagyos ,havas boglya belsejéből kihúzgálni

a száraz szalmát.Ami persze hullott ezerfelé,csak a szánkón nemigen akart gyarapodni...

feltámadt a metsző szél is,igyekezni kellett. Nagy nehezen ,a magas hóban olykor

egymáson keresztül esve hordtuk,raktuk a szalmát,kötöztük,hatalmas magasra fel- 

pakolva,minél többet tudjunk vinni.Én már akkor éreztem,többet ilyet nem teszek,nem

jövünk vissza megint! Biztonságosan lekötött, nagy boglyaszerű  zsákmányunkkal indul-

tunk haza.Csakhogy a pici Cseti addigra jól kijátszotta magát,elfáradt,mindenáron a szán-

kóra akart ülni,ami magasan meg volt pakolva. Ölbe sem vehettük,hátunkra sem,mert

teljes erőből húzni kellett a mély havon a megrakott szánkót,igy hát a tetejébe raktuk,

valahogyan,azzal,.hogy figyelünk rá. Kezdtünk kicsit megijedni,a mert az egyre erősödő

szél már itt-ott havat is csapott az arcunkba,komoly hóvihar volt kilátásban.Mi pedig a

házunktól ,ha nem is nagyon messze,de közel sem voltunk,kint a pusztaságban a

gyerekekkel.Nekifeküdtünk a köteleknek és húztuk,ahogy csak tudtunk: kis idő után már

egészen kö nnyebben siklott  a szán...mikor hátranézve meghűlt a vér bennünk: Cseti

nincs a szánon! Sőt,sehol sincs! A már kavargó hóban, a fehér overalljában amúgy sem

lett voln a könnyű észrevenni. Bukdácsolva szaladtunk vissza,kiabálva a nevét.Jócskán

vissza kellett jutni,mikor megláttuk a hóban ülve pityeregve, a hidegtől pirosra csipett,

de nagyon durcás kis pofival,ahogy várt ránk...Kérdeztük,miért nem válaszolt a

kiáltozásunkra? Mire a csöppség morcosan csak annyit mondott: "cak azért,mert el-

hagytatok engemet,ész mérgesz vagyok!" Végül Kisrita a hátára vette,mi pedig Timikével

húztuk haza a zsákmányunkat.

Norbi úgy hevert a Tv előtt,ahogy otthagytuk,Nem kérdezett semmit,én pedig nem

szóltam neki semmit. Csetike elkezdte magyarázni,de még őt is türelmetlenül leintette.

Kisrita ellátta a két kicsit,főzte a meleg teát,én pedig azonnal indultam a már rendesen

zúgó hóviharban a "hazamentett" szalmát biztonságba helyezni,egyben amennyire csak

tudtam,kikapartam a kemény trágyát a lapáttal,és szórtam be száraz,meleg almot...

Nemsokára -mire vittem az esti,meglangyositott  moslékot- elégedett röfögést,nyögdé-

cselést hallottam az ólból.Örült a szívem,hogy a jószág,akik tőlünk várnak és kapnak min

-dent,végre melegben tölthesssék az itéletidőt.

Sokáig nem kegyelmezett a tél,már hetente többször is taapsztani kellett a kazánból

kivezető csövet,hogy ne okádja vissza a füstöt.Tüzeltem el mindent,ami éghető volt,

mert nem igazán adott meleget a radiátor.Hiába ,nem  valódi szakember végezte a

beszerelést,csak olyan,aki szakemberek mellett dolgozott...Szerencsére még a sparheld

megvolt,igy a konyha  lett a központi hely: vizet is itt melegitettem,teát főztem ,

krumplit sütöttünk,a nagy konyhaasztalnál elfértek a gyerekek rajzolni,társasjátékozni.

Norbival készülődtem már akkor hetek óta egy komoly beszélgetésre. Valahogy mindig

közbejött valami: vagy a hangulata volt olyana,hogy jobb volt hozzá sem szólni,vagy a

film jobban érdekelte,vagy elment a szomszéd faluba egy ottani ismerőshöz

beszélgetni,vagy azt sem tudtam olykor,hol van. Most pedig megint csak várni

kellett,mert a Kisritával történtek miatt dúlt-fúlt.

Végül mégis rákerült a sor,igy megkérdezhettem: mégis igy,jó néhány hónap után mégis

mit akar csinálni? Miért nem néz munka után a közeli városban? Feléljük már minde-

nünket,mi lesz velünk? Mert itthon sem tesz semmit: sem a jószágok,sem a kerttel kap-

csolatban semmi sem érdekli.Nem bizony,mert nem született parasztnak,volt a válasz.

Bántott,sértett a válasza,mert parasztnak lenni nem is olyan egyszerű...ész is,dolgos kéz

is kell hozzá,és figyelem és szeretet affelé,amit csinál az a paraszt.Erre tényleg alkalmat-

lan,egyetértünk.De a városban lenne munka,igy akarja leélni az életét? Heverészve

,sörözgetve,rádiózni,tévézni? Fiatalember létére,semmi sem hajtja,semmi célja,

kötelességtudata,három gyerek van velünk!

Nagy  veszekedés lett a beszélgetésből,de valójában nem is számithattam másra.

Nagyon befordult Norbi,alighogy ideköltöztünk,sejtettem,hogy hiányzik neki a haveri kör,

a nagyváros nyüzsgése,a sörös törzshely hangulata.Idegennek érezte,,nem tudta,nem is

akarta feltalálni magát,mindent, és mindenkit  lenézett. Tehetetlenségében menekült a

CB rádió és a tv elé...tudomást sem véve a külvilágról.