Az első ütés,pofon után könnyen jön a többi,ezt már tapasztalatból tudom...

csakhogy akitől megtapasztaltam,abba nem voltam szerelmes,ezért nem is

fájt úgy,mint most? Tépelődésemet Norbi belépése szakította meg:visszajött.

Nem fordultam feléje,sőt,titkolni próbáltam -magam sem tudom miért- sérülé-

semet.Ő viszont odalépett hozzám,leguggolt elém.

- Ez őrültség volt...én nem is tudom.De nagyon dühös lettem rád- mondta halkan.

Nem válaszoltam,de nagyon meglepett a viselkedése,azt gondoltam haza se jön

jó darabig. 

-Ne haragudj,nem voltam észnél.Remélem,nem ütöttem meg a babát...az szörnyű

lenne. Meg kellett volna beszélnünk ezt az egészet.Mondj már valamit !- nézett rám.

-Inkább kérdeznék.Például azt,hogy hol is voltál te addig,mig én dolgoztam? Mert nem

 a munkahelyeden, az biztos.Mire kellett nekek a szabadság?- még mindig félrefordulva

tartottam magam.

-Majd később megtudod.Meglepetésnek szántam,hát  nem annyira sikerült.Viszont

semmi okod amiatt haragudni rám,majd meglátod- simogatta meg az arcomat.

-A meglepetés többszörösen bejött ma.Ne haragudj,de most megyek vacsorát készi-

teni,lassan bejönnek a gyerekek -álltam fel,és fordultam félre simogató keze elől.

Ez a kéz ütött,nem is egyet,és ha nem kapom fel a kávéfőzőt?! Vajon hol áll meg?!

Láttam a konyhából,hogy a lassan sötétedő szobában maga elé meredve ül,nagyon

elmerült a gondolataiban.

Ez az éjszaka egy sikertelen közeledést és egy sikeres háritást leszámitva szinte 

moccanatlanul telt el. A gyerekek beérték magyarázatommal,miszerint elharaptam 

a számat,de gondolva a másnap majd szinesedő pofon foltjára,hozzátettem:mindez

 azért,mert a  nyitott konyhaszekrény ajtóba beütöttem az arcomat...

Reggel a mindennapi rutin jegyében telt el, mindenki elment, egyedül maradtam.

Azt hittem,most nyugodtan átgondolhatok mindent,lesz rá időm. Tévedtem,ugyanis

 mire végeztem a takaritással, Norbi már otthon is volt.

-Egy nap ide-vagy oda nem számit..szeretném,ha nyugodtan átbeszélnénk a dolgot-

közölte velem,kérdő tekintetemet látva.

-Rendben van.Ugye tudod,hogy elváltam,és annak egyik oka a verés volt.A többiről 

most nem beszélek,elmondtam már. Most pedig azt tudd meg,hogy ezt mástól sem

fogom eltűrni- néztem a szemébe.

-Sajnálom.Tőlem elválnod sem kell,mert nem vagyunk házastársak.De mégis azt sze-

retném,ha együtt maradnánk.Ha nem itélnél,és döntenél elhamarkodottan.Jön a baba

is...- őszintének éreztem a hangjában bújkáló kérlelést.

-Csakhogy nem viselném el,ha ez a baba is átélné azokat a szörnyűségeket,amit a

másik kettő átélt egy verekedő vadállat mellett.Honnan legyek én biztos abban,amit

most fogadsz meg? Ne is ismételd önmagad,ezt ugyis nekem kell magammal megbe-

szélnem,eldöntenem.-észre sem vettem és már a karjában voltam.Befúrta fejét a

vállamba,ott suttogta el:

-Nagyon szeretlek,nem akarlak elvesziteni,és a babát is nagyon várom.Hidd el,nem for-

dul többet elő...hidd el,nagyon szép kis család leszünk..nekem is jár egy esély,nekem is

add meg,amit másnak megadtál-forró volt a lehelete, perzselte a bőrömet.

-Igazad van...jár...egy ...esély ..még,még- sóhajtottam,és átadtam magam annak az

ölelésnek,amit már az első éjszakánkon úgy éreztem ,már ezért is érdemes volt élni...

Nem beszéltünk többet a dologról,rendes kerékvágásba fordult az életünk.Félidős ter-

hes elmúltam, időszerű lett a lakáshivatalt felkeresni.Úgy tudtuk,hogy összevonathat-

juk mindkettőnk lakásigénylését,és kaphatunk egy közöset.

Itt aztán ért a meglepetés! Valóban össze lehet vonni,sőt szép nagy lakás kiutalására

is van esélyünk,amennyiben három gyerekünk van és: házasságban élünk. Majdnem

minden stimmelt...csak a házasság nem. Ez volt az érzékeny pontom.Vágytam én rá

magamban,de vissza is húzott valami mindig attól,hogy szóba hozzam. Elsősorban a

gyerekek: nagyon sok rosszat láttak,éltek át,nem akartam őket túl hamar belevinni

egy esetlegesen idő előtti döntésembe. Nem árt az,ha előbb alaposan kiismerjük egymást

ugy gondoltam,nem szabad beleugrani. Igen ám,de rögtön figyelmeztetett a belső hang,

hogy jön a harmadik gyerek! Miért nem gondoltam "akkor" erre? Neki pedig apa kell,és

normális lakás egy újszülöttnek,nem ez a szuterén.A két nagyobb gyerek egész nap

oda van,gyakorlatilag aludni járnak haza,de a kicsi?! Különben is már második éve

vagyunk együtt...és Norbi sem hozta soha szóba.Most akkor mi legyen?

Nohát,haza kellett  mennem a hírrel,nem volt mese. El is mondtam mindent,Norbi

csak hümmögött. Később -észrevettem- kitartóan fűrkészte az arcomat. Talán azért

is,mert egyetlen szóval nem mondtam neki:igen,házasság KELL,esküvő KELL,és akkor

lesz lakás. Csak tényszerüen vázoltam fel,fakó hangon a feltételeket. És főleg: mert

azt nem tettem hozzá,hogy "szeretném is"...nem,és magam sem tudom, hogyan

álltam meg. Minden porcikám tiltakozott az ellen,hogy úgy érezze: a nyakába akarok

akaszkodni immár három gyerekkel! Hogy ne gondolja zsarolásnak,kényszerhelyzetnek!

Hogy ha el akar venni feleségül,akkor ne ezért tegye! Énértem,magamért,szerelemből,

azért akarja,ne a körülmények vigyék rá! Tehetetlen dühömben,hogy mindezt hogyan lát-

tathassam vele,értethessem meg vele,elsírtam magam.

Észrevette,persze.Csak azt nem tudtam.,hogy mire gondol,miért tört ki belőlem a sírás.

Kimentem az udvarra,magára hagytam.Át kell ezt gondolni mindkettőnknek alaposan.