Magamhoz öleltem a kislányaimat,akik rémülten rohantak hozzám.Suttogva elmagyaráz-

tam nekik,most aztán nagyon csendben és nagyon okosnak kell lenni,bent maradva a

szobában,ahol biztonságban lesznek.Már bújtak is be a kuckójukba...a bejárati ajtó

kilincsének erőteljes rángatása,megtoldva az "engedj be,mert megöllek!" felszólitással,

majdhonynem páni rémületet keltett bennem is.Kikiabáltam,menjen el,megmondta az

ügyvéd is,ő itt sem bejelentkezve nincs,semmi jogcime a követelőzésre.Mindez teljesen 

hiábavalónak bizonyult,már rúgta,vágta az ajtót...János bácsiék igencsak résen

lehettek,számitottak rá,ahogy jeleztem is nekik,mert hallottam a lekiabálását a szute-

rénba:

-Menjen innen,jóember,ne zaklassa azt a kis családot! Itt békés emberek laknak!-

próbálkozott a kisöreg. 

-Kussoljon,mert megvadítom mindjárt a békés fazonját!-üvöltött vissza József.

Tényleg csend lett a háttérben,de reménykedtem: csupán azért,mert bement

telefonálni.És valóban: az orditozás közepette hallani lehetett  a járőr autót,a szoba

felől,annak ablaka az utcára nézett,rácson át látni lehetett a szuterénből mindent.

József nem vette észre a folyosóról,csak amikor rádörgött egy erélyes basszus:

-Jónapot kívánok! Mutassa csak a papirjait,maga erős ember!-

szólitotta fel.

Meghökkent hangon köszönt ,csak a rendőr hümmögése hallattszott.

-Mit,vagy kit keres maga ilyen "illedelmesen" hogy rátöri az ajtót?! Merthogy,amint

látom, maga nem itt lakik,igaz-e? -érdeklődőtt.

-Hát...még nem,mert hogy most akarok ideköltözni...csak a feleségem meg most válik

tőlem,és...hát nem enged be- zavarosra sikeredett a magyarázat.

-Hát,ha válik,és egyáltalán,ha nem akarja beengedni,hogy gondolja,hogy ajtóstól

ront rá?Zavarja a köznyugalmat? -gúnyosan kérdezte,de már kopogott is az ajtón.

-Asszonyom! URH-s járőr vagyok,a lakók kértek segitséget.Kérem,nyissa ki az ajtót,

beszélnünk kell.- kiáltott be.

Rögtön nyitottam,de a rémület még nem tünt el az arcomról, és az előbújó gyerekek-

ről sem. A rendőr az ajtó előtt várakoztatta Józsefet,mig engem kifaggatott,miről is

van szó.Dióhéjban elmondtam mi történt,hogy kerültünk ide,előle menekülve,de utánunk

jött, és ma az ügyvédnél be is lett adva a kereset,mutatta, meg a papirt is.

-Hát,ez elég egyértelmű.Akkor magának,drága barátom itt semmi keresnivalója

nincsen.Felszólitom,hagyja el a folyosót,de még az udvart is,magának itt jogcime

nincsen. A többi a bíróságra tartozik,de ha nem változtat a viselkedésén ,nem sok jót

jósolok magának.Főleg ha a neje még ezt a zaklatást,életveszélyes fenyegetést a

szomszédokkal igazolva,jelezni is fogja a tárgyaláson! Tartózkodjon a jövőben iyles-

mitől,saját érdekében! Szedje össze a cókmókját, és indulás!-adta vissza a

papirjait,terelgetve maga előtt kikisérte az utcára.

Lerogytunk a gyerekekkel egymás mellé,csak nézve magunk elé. Hát,ez is megvolt.

De,hogy József adja ilyen könnyen fel,az is biztos,gondoltam. Igyekeztem megnyug-

tatni a gyerekeket,hogy most már nyugalom lesz,nem kell már félniük...de ma,  és

holnap itthon maradunk,ki kell pihennünk magunkat,mondtam. Pedig csak egyszerüen

nem mertem kiengedni őket,sőt magam  is féltem kilépni a lakásból.

Biztam benne,hogy hétfőre mennie kell dolgozni,itt, a városban pedig nincs hol aludnia

sem,tehát hazamegy még ma.Lassacskán lenyugodtam,estére már egymás mellett

fekve a gyerekekkel néztünk tévét. Ahogy a kicsik belealudtak az állatmesés filmbe,

azt hittem,rosszul hallok: az utca felől,az ablak irányából,pisszegést,hallózást hallottam.

Be volt sötétitve,ráadásul a szobában is csak a tévé világitott,belátni nem lehetett,

én viszont az ablak szélénél ki tudtam nézni: igen,József guggolt az ablak előtt,igy

majdnem fejmagasságban voltunk egymással.A gyér utcai világitásnál is látszott,

erősen ittas,de a szeme vérben forgott,úgy sziszegte:

-Nem úszod meg...mától kezdve egyetlen percig sem érezheted magad biztonságban.

Lesek rád,követni foglak...leszúrlak a legnagyobb tömegben..vagy itt ,ahogy jössz

hazafelé...de lehet,hogy hátulról lépek oda melléd,mikor a kölykeiddel sétálsz..hadd

lűssűl,mikor összeesel...most elmegyek,de itt leszek mindig,a nyomodban!-mint egy

sötét rémalak,ugy libbent el a látóteremből.

Lehuppantam az ágyra. Nem voltam biztos abban,hogy nem a megviselt idegrendszerem

űz velem tréfát? Valóban ..itt volt?  Tényleg hallottam? Istenem,én bele fogok eb be

bolondulni,ha igazi volt azért,ha hallucináltam...akkor azért.