Ez már a sokadik ébren töltött éjszakám volt.Éreztem a teljes kimerülés hatá-

rán állok,de mégis,a következő napon nagyon- nagyon ébernek kell lennem,és

erősnekis. Most dőlhet el a sorsunk,sikerül-e végre megszabadulni attól  a

brutális és gonosz férfitól,aki a férjemnek,a mindenhatónak tartja magát...

Gonosz,igen.Aki az ártatlan csöpp gyerekek életére tör,azok életét fenyegeti,

azok életére törésével zsarol évek óta ,az bizony már több mint gonosz!

Ráadásul mindezt az általa "szerelemnek" nevezett érzés kicsikarása miatt...

Érthető,ha az éjszaka nagy része azzal telt el,hogy végiggondoltam a közel

tíz együtt töltött évünket.Próbáltam nem elfogult lenni magammal szemben,

most is elismertem,hogy nagyon jól jött akkor,tizennégy évesen,hogy jelent-

kezett József. Testközelben volt már annak veszélye,hogy a kórházban el-

veszik tőlem a kicsit,merthogy sem nagykorú nem voltam,sem állásom,sem la-

kásom  nem volt.Sőt,családom sem...mindenki elfordult tőlem,magamra hagyott,

főképpen anyám. Az is igaz viszont,hogy kifejezetten "üzleti" megállapodást kö-

töttem Józseffel:nyíltan megmondtam,én nem vagyok szerelmes belé.Hogy ő az

volt, nekem nem jelentett semmit.Tudta ezt,és azt is,hogy csereajánlatnak ke-

zeltük az odaköltözésünket,hiszen viszonzásul nagybeteg édesapja gondozását

vállaltam...Mikor házassági ajánlatot tett,ellágyultam...még jobban akkor,amikor

közölte: Kisritát a nevére veszi,örökbefogadja...kezdett fellángolni bennem vala-

mi,mégha a hála táplálta is azt a kis izzást. A  kis lángot izzóan parázs gyűlölet

fojtotta el,ahogy kiderült: a valódi apa megvette Józsefet,olcsón...aprópénzért,

ezért vállalta a gyereket...nem szeretetből,nem énértem.Hamar el is itták a

cimborákkal. Az én "átkom" pedig,hogy mindig nyíltan kimondom,amit érzek,gondolok.

Ekkor is azt tettem: kimon dtam,hogy gazembernek,aljasnak tartom,és ne is ál-

modozzon arról,hogy valaha is szerelmet fogok érezni iránta.Hogy közben tőle

is született egy kislányom?! Igen. A házaséletet nem tudtam,módom sem volt

megtagadni.Utcára dobott volna minket...e el is intézte ő ezt rövid,nagyon is

rövid úton: mint a kakas a tyúkot: ráugrik és végzett. A fizikai fölényéről nem

is beszélve,a durvasága pedig határt sem ismert...ezért is kellett többször  men-

nem kezelésekre,lézeres sebforrasztásokra...állat módjára intézte még ezt is.

Elfogadni pedig végképp nem tudta,az évek haladtával egyre inkább sértőnek

érezte,hogy nem nézem semmibe,nemhogy férfiként nem tekintek rá.Egyfajta

megoldást ismert csak,természetéből adódóan:a megtorlást.Verésekkel,rúgásokkal,

aztán már a gyerekeket sem kímélve, előkészitve előttünk az "eszközetit" kötelet,

kést, mikor milyen halálnemet gondolt ki,mutogatva,mire akaszt fel,mivel szúr kál

össze.És ezek csak a nagyobb bűnei.Számtalan apró,mindennap,mindenórájában

tudott bántani.Eleinte mellettem álltak a Marika sógornőmék,mig a másik nővére

úszitotta,igaz,ő kifejezetten anyagi okokból. Aztán már magaunkra maradtunk,

kiszolgáltatva egy közel kétméteres ereje teljében lévő részeges állatnak.

Sok volt ez nagyon,ez a sok év.Duplán,triplán éreztem a súlyát.Csontsoványan,

betegesen ,kilátástalan helyzetben döntöttem a szökés mellett,de utánunk jött.

Itt voltunk semmi nélkül,de boldogan bújtunk össze,felszabadultak voltak a gyerekek,

sorsom is segitségemre lett a munkahelyemmel,mindennel.

De megjelent,mint egy alattomos patkány furakodott be ide is...és fenyegetőzött:

elveteti tőlem a gyerekekeket,mert semmink sincs a lakásban...nem mintha ő

igényt tartott volna rájuk,meg is mondta: a gyámügy majd elintézi őket. Nem csoda,

hogy saját fegyveréhez nyúltam,és csellel idehozattam a legszükségesebb dolgokat,

hogy valóban berendezhessem a lakást.Neki pedig ott maradt kétszer ennyi bútor,

a nagy ház,a sok jószág...ezzel is visszaélt.

Most végének kell lenni,ma -hiszen reggeledett- nagyon erősnek kell lennem.

Szó szerint az életünk múlik rajta,és ezt én jól tudom,nem üres szócséplés.