Elgémberedett tagokkal ülve az ágy szélén ért a reggel.Kislányaimmal "megbeszéltük"

hogy jók lesznek,míg odavagyok,ami valószinű sokáig lesz.De utánna együtt leszünk,

csak fogadjanak szót...ismerve anyámat előre sajnáltam a gyerekeket.Sokat gondol-

koztam az éjszaka:József biztosan azt gondolja majd,hogy testvéremhez mentünk,

tehát itt egyelőre nem keres.Ez nagyon jó,mert időt nyerek.Mikor elindultam a két

gyerekekkel egy iskolatáskával és egy ovis szatyorral,némi ruhanemüvel a számuk-

ra,még nem tudtam, mi lesz ezután,hol is kötünk ki?! Csak a menekülés,a kétség-

beesés hajtott.Az éjszaka folyamán súgta meg az őrangyalom,hogy milyen irányba

induljak el.Egyetlen lehetőséget kaptam,ehhez már csak a kellő elszántságra volt

szükség,nekem pedig másom sem volt.Mindenre el voltam szánva,csak szabaduljunk

meg ebből a házasságból,az utóbbi évek rémálmaiból.Egyik nővérem szomszédja

egy öreg néni volt,aki sokat betegeskedett.Egyedül élt,külföldről telepedett haza.

Benne volt minden reményem,őt akartam felkeresni,annak ellenére, hogy tudtam 

kis lakásban,szuterénban él,de talán...mégis. Arra indultam,de a helyszinen fejbe-

vágott a hír: jó ideje kórházban kezelik,a lakás lezárva,kulcs a hivatalban,és nyil-

ván őnála. Sikerült megtudnom a kórházat,vidékre kellett utaznom,hogy találkozhas-

sak vele. Gondolkodás nélkül indultam a pályaudvarra,igy rövidesen találkoztunk,igaz

már délután volt.Étlen-szomjan voltam egész nap,kevéske pénzemre vigyáznom kel-

lett,nem tudhattam még a sorsunkat. Ilonka néni csak sokára ismert meg -régen látott

már,akkortájt,mikor Kisritát hordtam be a városba a logopédushoz,és a nővéremnél

találkoztunk- elsírtam neki a bajomat: mit tegyek a két kisgyerekkel,menekülünk a

brutális férjem elől! Szerencsém volt: Ilonka néni sosem volt férjnél,afféle "kékharizsnya"

hírében állt,nem tűrte a férfiirányitású világot.Rögtön átérezte a helyzetünket,azonmód

kérte a nővért,hozzon papirt.tollat,ad meghatalmazást,főbérleti lakásába beköltözhetünk,

sőt,esetleges halála után  rám hagyja a főbérleti jogot...hihetetlen volt még hallani is!

Reggel elindulva a világba,reménnyel és akarattal,de kilátástalanul és íme,estébe haj-

lóan már kezemben is a kulcs,a leendő otthonunk kulcsa! Kezet csókoltam érte,peregtek

a hálakönnyek a szememből. Szegény öreg hölgy elmondta,nézzem csak a korát ,felül

van a kilencvenen -amit én sosem gondoltam- komoly betegségek gyötrik,ő már innen

nemigen jön  ki...legalább a lakásának gondja megoldódik általunk,és a Jóisten vezetett

oda,mert jó helyre adta...Igen,én tudom, csodák nincsenek.Gondviselés van! Őrangyal-

nak is mondhatjuk,de van,aki vezet minket...hinni fogom,mig csak élek.

Késő estére keveredtem vissza anyámhoz,a cipőmet nem tudtam lehúzni,véresre da-

gadva tapadt a lábamhoz.Zuhany alatt tudtam csak levenni...de boldog voltam! Anyám

hitetlenkedve fogadta: másnap reggel,akár mezitláb is,de megyek a tanácshoz,viszem

a meghatalmazást,és azonnal el is foglaljuk a lakást.

-Hát ezt meg hogy csináltad,te?! Honnan vetted,kivel beszéltél te? Hát nem lehet csak

úgy lakáshoz jutni manapság!- álmélkodott.

-Bizony nem! De úgy látszik,mára Jóisten is megsokallta a szenvedést,amin születésem

óta átmentem...és nézte ezt a két kis ártatlant,mert ahogy én nem kértem a szüle-

tésem,hát ők sem.Segitett rajtunk.-öleltem magamhoz a két kis elárvult gyereket.

Sikeresen elintéztem a formalitásokat,és estefelé elindultunk az új otthonunk felé.

Nehezen nyílt a zár,iszonyatos dohszag uralta a helyiséget,de nekünk a legcsodásabb

volt,igy ,ahogy volt.Álltunk és néztük...nem volt semmink,sem ágynemű,sem egy

törölköző. Őrült jókedv keritett hatalmába,harsányan biztattam a gyerekeket,gyertek,

segitsetek,szellőztetni,rendet rakni,valamiből fekhelyet késziteni...rájuk ragadt a lel-

kesedés,nyakig szutykosak lettünk, de estére az útközben vásárolt élelmiszerekből

finom paprikáskrumplit főtünk együtt! vacsorára.

Ólmos fáradtság fogott el.Az eltelt két nap alatt két évet öregedtem,fizikailag biztos, 

szellemoleg legalább húszat.Két nap alatt bölcsebb lettem a saját koromnál duplán,

megtanultam a reménytelenség teljességét,az akaraterő mindenhatóságát,az emberi

jósággal való tiszta érzelmet, a megértés találkozását.

KIslányaim hozzámbújva már békésen szuszogtak,csak Kisrita motyogta elalvás előtt

felém:

-Ugye,itt nem bánt majd az apu?- de már aludt is.

Ez volt a zárószó mindenre.Itt már nem bánthat,nem jöhet,most már munkát kell

találnom,de nagyon hamar.El kell tudnom tartanom magunkat,de hogy megint merre

induljak,mit találok...és iskola...és óvoda...beleájultam a mély öntudatlan alvásba.