Igen,nincs mit tagadni."Tomboltak" a hormonok...néha magam sem tudtam mi
tört rám,szinte fizikai fájdalmat éreztem,annyira vágytam valamire.Úgy tártam
ki a lelkemet,oly fájdalmasan nézve fel az égre,már sötétben kiszaladva a kert
végébe ,érezve a virágillatot,érezve a magányt...képzeletem sem tudta formá-
ba önteni,mi az,ki az,amire-akire szükségem lenne.
Minden erőmmel visszafojtottam ezeket a z egyre gyakrabban rámtörő,magukkal
ragadó,édes-fájdalmas érzéseket.Nem múltak el,csak csillapodtak...egy időre.
Néha már szinte erőszakot téve magamon Józsefhez fordultam,aki nagyokat nézett,
de nem tudott mit kezdeni a helyzettel,szokásához híven "elvégezte" amit gondolt,
és annyi...ugyhogy erről is leszoktam,inkább a tátongó űr,a kínzó érzés,az ürességé,
a magánynyé.
Kisrita iskolás lett! Hatalmas várakozás előzte meg az első napot,bennem tombolt
a félelem,ismerve valamennyire visszamaradó beszédhibáját.Féltettem a csúfolódástól,
égül is mindentől ,hiszen egész napra kikerül a "kezem alól".Szerencsére, a gyerek
ösztönös kiváncsiságával alig várta már ezt a pillanatot,bátran nézett elébe az is-
kolás időszaknak.Boldogan forgatta,nézegette a vadonatúj tolltartóját,színesceruzáit,
szászszor felvette a hátitáskáját...nem is volt semmi baj.Timike az óvodában kezdte
az őszt,kikerülve a bölcsiskorból,ő is remekül elvolt.
Bizony, a vszonylag sima időszaknak -megszokott módon- a sors vetett véget. Kisrita
hasa begörcsölt.Körzeti orvosunk gyomorrontásnak itélte a tüneteit,ugy is kezelte.
Csakhogy egyre komolyabb és erősebb fájdalmak léptek fel,sőt már magas láz is,
a doktor még mindig a gyomorrontáson mélázott el...vajon mitől?! Véget ért bennem
a türelem,gyermekem életéért aggódtam! Kiköveteltem,hogy mentőt hivjon,hogy
szakorvos lássa a kislányt. Meghökkent a hirtelen magatartásváltozásomon,és hivta
is azonnalra a mentőket.Annyi időm maradt csak,hogy Antal sógoromnak üzenjek
a tsz-irodára:menjenek érte Timikéért este az oviba,bennünket visz a mentő a közeli
kisvárosba. Kisrita egyre rosszabbul lett,tüzelt a láztól,szeme fennakadva,már harmadik
napja iszonyatos görcsökben volt ekkor. A mentős is komolyabbra vette a látottakat,
ezért rádión előre szólt,hogy valószinüleg vakbélgyulladás lesz ez...lehet,hogy műteni
kell,úgy várjanak.
Gyors röntgen a szinte magatehetetlen gyerekkel,-ebben az időben még ez volt a
menet!- és már készitették is elő a műtőt.Lemosakodás,altatót beadták neki,én min-
denütt vele voltam,tolták volna be a műtőbe...amikor is berohantak a mentősök egy
hörgő,fuldokló férfival: halszálka fúródott a torkába,életmentésre van szükség...
Alélt kicsi lányomat félretolták,vitték a férfit a műtőbe.
A kínok kínját éltem át! Mi lesz a gyerekemmel,milyen dolog ez?! Miért nem másik
orvos,másik műtő?! A nővérek hiábavaló csititgatására nem reagáltam,ezért az egyik
orvos jött oda hozzám:
-Megértem asszonyom,de legyen türelemmel. Néhány perc múlva a kislány kerül sorra,
de ez a férfi közvetlen életveszélyben volt,elsőbbséget kell adni neki,ez szabály.Inkább
figyelje a gyereket,még párc perc...-azzal otthagyott.Valóban nem tartott sokáig,de
ahhoz eléggé,hogy amikor betolták Kisritát,szinte azonnal jött is ki a műtőorvos.
-Asszonyom,a várakozás ban eltelt idő miatt az altató kezdi elvesziteni hatását. Önnek
kell eldöntenie: még adjunk egy biztonsági adagot a gyereknek,ami lehet veszélyes is,
lehet,a szervezete nem tolerálja,vagy kezdjünk igy a feltáráshoz,ez esetben bármikor
felébredhet a fájdalomra.- azt hittem összecsuklok a felvázolt lehetőségektől...és én
döntsem el?! Én értek ehhez? Édes Istenem,mit tegyek?! Azt már nem.,hogy arra
ébredjen a gyerek,hogy nyitva a hasa,iszonyú fájdalomra...!Hiszen ebbe beleőrülhet,
mire hatna a pótlólag akkor beadott adag...akkor inkább most?! Az idő és az orvos is
sürgetett.Ki kellett mondanom,és alá is kellett irnom: most kapjon egy pótadagot...
Azt hiszem ezt hivhatják eszelős állapotnak...vajon nem most irtam alá a halálos itéletét
az én csöpp,első osztályos kicsi lányomnak?!Örökkévalóságig tartott a harmincpercnyi
műtőben töltött idő.Hozták ki,falfehéren feküdt a hordágyon...átrakták az ágyára,
teljesen élettennek tűnt.Nyugtatott az orvos:minden rendben van,igaz,nagyon közel járt
az átfúródáshoz,ki volt az a barbár,aki igy elodázta?! Az bizony a kollégája doktor úr,
volt a számon,ha rajta múlott volna,most otthon az utolsókat rugná már a gyerek...de
nem szóltam bámultam,hogy egyre erősebbé válik a pofozgatás:ébresztették volna,
de nem reagált. Az egyik nővér észrevette,hogy még mindig ott állok,elfehéredve
kapaszkodva az ágy rácsába.Rögtön kituszkolt az ajtón,onnan viszont tapodtat sem
mozdultam,ugy éreztem nem is tudnék,lábaim majd kiszaladtak alólam.
Kihallatszott az ébresztőnek szánt csattanások sorozata,amit csak néhány percig bírtam
hallgatni. Felrántottam az ajtót,és Istennek hála,éppen akkor nyitotta ki a szemét a
gyerek.A nővérekről folyt a víz,egyikük morgott is valamit arról,hogy éppen idejében
tudtuk visszahozni...hát én ebbe kicsit belehaltam.
B eszéltem Kisritához,simogattam.,vigasztaltam,de már megint aludni
akart.Erővel,mozgatva kis kezét -azt lehetett- és hideg vizes ruhával dörzsölgetve kis
arcát viaskodtam vele,hogy ne aludjon el egy darabig.
Ezembe jutott Timike,vajon hazavitték-e magukhoz Tóniék,mi lett vele, fenhangon
gondolkoztam,Kisrita erre figyelt fel.Nekem eddig ő kötötte le az összes figyelmemet,
de most eszembe jutott a másik...kicsi nővérkéje annyira szerette Timikét,hogy ez
a probléma felkeltette figyelmét. ..elmúlt a veszély,Kis idő után már hagyhattam
aludni,édes,megnyugtató álomba merülni.
Közölték is velem:menjek haza,reggelig meg sem fog mozdulni,az infúzió is
biztonságosan van bekötve,nem kell aggódnom.Majd holnap jöhetek... Késő este volt
már.Hogyna menjek haza? Ilyenkor már az irodán sincsenek,telefonálni sem lehet ,mi
lehet a másik kicsivel? Látva szorult helyzetemet, az ügyeletes orvos szavát adta:
ahogy tud, szerez egy mentőt,amelyik el tud vinni legalább a falu közeléig.
Kuporogtam a folyosón,akkor érezve meg,milyen éhes vagyok tegnap este óta nem
ettem,ennek huszonnégy órája,és fáztam is kegyetlenül.
