Már nem voltak illúzióim a nőgyógyászati vizsgálatokat illetően,de ez,ami msot várt

rám,-úgy éreztem - felülmúlt mindent.Éhgyomorral,(dehát amúgy sem tudtam volna

lenyelni egy falatot sem,) kellett jönnöm a laborvizsgálat miatt,amire persze több órát

kellett várakoznom.Szédelegve tartottam karomat a vérvételhez,csakhogy haladunk

már,gondoltam.Ezután kicsit felgyorsultak az események:már hívtak is a vizsgálóba.

Nincs kiszolgáltatottabb helyzet egy ilyen jellegű vizsgálatnál!  Felfeküdve a

vizsgálóasztalra,kitárulkozva és megalázónak érzett jó néhány percig tartó várakozással

még nem is sejtettem,hogy sorra fog különböző módszerrel megvizsgálni négy orvos is!

Nem értettem,a várakozás alatt miért nem dobnak legalább egy lepedőt rá az

"áldozatra",és azt sem,miért nem veszik figyelembe,hogy görcsölök és vérzek,miért

ilyenkor tartanak oktatást a medikusoknak?! Azzal együtt persze,hogy más helyzetben

ezt nagyon is meg tudom érteni,hiszen igy tanulnak,de akkor és pont velem...hiába,ilyen

az emberi természet.Azt viszont sosem fogom,hogy egymás után mennek bele a beteg

nőbe,aki fájdalmában véresre harapja a száját,ezt konzultáció követi,a nőbeteg addig is

kiteritve,vérezve fekszik,majd a következő medikus,aki -jelezve,hogy alapos diagnózist

akar felállitani- még tovább vikzsgálja "odabent" a beteget,majd megint konzultáció...

és ez igy ovább.Humanitás,empátia ez esetben egyenlő a nullával.Nem hatotta meg őket

a már zokogásba fulladt tiltakozásom,már iszonyatosan görcsöltem!

Igen,utólag,amikor már a fájdalom elmúlt beláttam,hogy nem lehet elhamarkodni a diag-

nózis felállitását,a műtéti formának eldöntését sem,ahhoz pedig szükséges volt ez a

"kínzás"... de a kivitelezése ennek,egyetlen emberi szó,biztatás nélkül...elfogadhatatlan.

Végre tudomásomra hozta a vezető orvos,hogy le fogják csapolni a bajt okozó cisztát.

Kis helyi érzéstelenitést kapok,és kérte,nagyobb önuralmat tanusitsak...csapzottan,elkin-

zottam kecmeregtem le a vizsgálóasztalról,reszkető kézzel,remegő lábbal,hányingerrel

küszködve.

Másnap reggelre kellett felkészülnöm.Teljesen magamba fordultam,nem is észleltem még

azt sem,kik a szomszédaim a kórteremben.Erővel kényszeritettem magam a

nyugalomra,nehogy még jobban belázasodjak,merthogy akkor tovább tart...tehát később

mehetek innen el,haza!

Elképzeltem,mit is csinálhatnak otthon.Kisritám,és papa kap-e mindent,amire szükségük

van? Láttam őket összebújva,ahogy szoktak,ők "szövetségesek " voltak.Nagyon

szerették egymást...igy aludtam el,ébredve egy kínkeserves reggelre.

Szerencsémre nem tudtam igazából fel sem ocsúdni,máris a kisműtőben találtam

magam.Szijaztak az ágyhoz,kellőképpen szétfeszitve,mozdulni sem birtam.

Elmondhatatlanul megalázónak éreztem ismét a közel félóráss várakozást ebben a hely-

zetben,mire bevonult beszélgetve a műtétet végző stáb. Valaóban,csak "némi" fáj-

dalomcsillapitót kaptam,mert a közel húsz centisnek látszó fecskendő rettenetes

fájdalmat okozva találta el a feszülő cisztát.Ahogy a csapolást megkezdték,olyan

őrült fájdalomhullám öntött el,mintha a beleimet húznák ki lassan,hogy tovább tartson a

fájdalom!Igazándiból nem tartott sokáig az egész,de minden pillanat éveknek tűnt.

Izzadtan,csatakosan,meggyötörten kucorodtam össze az ágyamon.Kiszáradt torokkal,

égő szemmel, szinte eszelős állapotban.Szobatársaim próbáltak faggatni,mi történt,hogy

történt,de hangot sem tudtam kiadni,mire egyiknek eszébe jutott:- adni kéne kis vizet

neki,ezeknek eszébe se jut-utalt az ápolónőre.Életemben nem esett ilyen jól az a pár

korty víz,amit meg tudtam inni.Röviden beszámoltam mi történt velem,bizony általános

megdöbbenést okoztam,bár voltak,akik vég nélkül tudták sorolni a hasonló eseteket.Már-

már szinte büszke voltam magamra,hogy kibirtam,.túl vagyok rajta és talán holnap

mehetzek is haza...hallgatva a többiek beszélgetését,lassan elaludtam.