Mikor megláttam ,hirtelen elfelejtettem mindent: a sok gonoszságot,bántást,csak

néztem,fel sem fogtam: eljött anyám! Hiszen én is anya vagyok most már!Csakhogy

itt van...én repesek,ugy éreztem,eleinte meg sem értve miket mond,ahogy közeledett

az ágyamhoz.Biztosan Erzsike tudatta vele,hogy itt v agyok,gondoltam,a gondolatok

ezredmásodpercek alatt száguldottak át rajtam.

Ugyanezzel a sebességgel józanodtam ki,megértve anyám litániájának lényegét.Meg-

eredő könnyeim megfagytak,valami nagyon erős keménység szállt meg,járta át minden

porcikámat.Már nem anyámra néztem,hanem valakire,aki egész életében csak rosszat

akart nekem. A "gazembert" is azért perelte be,hogy önmagát igazolja:ő megtett

mindent...

Nagyon halkan  szólaltam meg:-Köszönöm ezt a sok jó szót,aggódást,és a baba,az

unokája utáni érdeklődését.Hónapok óta nem láttuk egymást,akkor is a vonat alá

küldött,gyerekestől.Ne aggódjon,én már többet nem megyek magához segitségért,

sőt erre,a mostanira sem én kértem.Rövidesen férjhez fogok menni,egy derék ,

falusi gazdához,olyanhoz,akiről maga mindig csak álmodott a "lelkem gyermekem"

Valikájának:van földje,jószága,nagy háza,mindene van neki.Most már én is az övé

vagyok,a gyermekemmel együtt-mondtam keményen a szemébe nézve,döbbenve

látva aarcának teljes elváltozását.

-Ó,hát gyermekem,mért nem ezzel kezdted?! -mézesmázosan hizelgő lett a hangja

-Na,hogy is van ez,látod,ügyes vagy te,ne aggódjál,megyek is,mire van szükséged,

vásárlok neked,mit vegyek,alsóneműt,az fontos,hadd lássa az a fiatalember,hogy

gondoskodik rólad az anyád!Nem vagy te eldobva....-ömlött el arcá n a kenetteljes

mosoly.

-Köszönöm,de nem kell semmi.Talán most mondta először életében nekem,hogy

"gyermekem"...nagy utat kellett ehhez b ejárnom!Ezt beosztom magamnak,és

most menjen,minél gyorsabban,és felejtsen el minket.Ugyis ez volt a szive vágya,segitek

teljesiten i.Kétszer mondott le rólam hivatalos helyen,akkor,mikor a legnagyobb

szükségem lett volna az anyámra! Most már nincs szükségem s e magára,se a színlelt

kedvességére...megőriztem a gyermekemet:magától!-észre se vettem,hogy peregnek

a könnyeim.Hátat forditottam az ágyban,ne is kelljen látnom senkit,semmit,főleg nem a

számitó,spekuláló arcát anyámnak.Halkan hallottam neszezését,majd jóval csendesebb

lépteit, a szívem szakadt ki,még sem bírtam szólni.Be kellett látnom,nem a szeretet,

az aggódás,nem az öröm vezérelte őt most sem.

A kórteremben halk suttogás kezdődött,egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon:

szobatársam volt,mosolyogva kinált egy n aranccssal.Megértettem néma üzenetét:

vegyük úgy,hogy nem történt semmi....Hálás voltam ezeknek az idegen asszonyoknak

a tapintatért,láttam,némelyik zsebkendő után nyúlt...elkezdtünk beszélgetni.

Mesedélután volt ez a javából.Kiszedtek belőlem mindent,és nekem olyan jól esett

mindent,de mindent elmondani,nem kellett félnem,mi lesz a következménye.Bizony,

kollektiv elérzékenyülés,sírás lett a vége, a hőmérőzni érkezett nővér alaposan le

is teremtett bennünket.Megcsendesültünk,belülre,magunkba figyelve pakolgattunk,

időnként nagyot sóhajtott valaki.Halkan jöttek-mentek,mindenkit felzaklatott a

történetem.

Én magam is mélyen elgondolkodtam.hogyan,milyen hidegen tudott rám nézni

a vádló szavakkal berohanó anyám.